Felnőtt élet - családfa

...avagy időnként nem árt, ha benő az a lágy rész ott a fejtetőn...

Évek alatt ragadt rám 9 + 1 fontos rend, amit nem árt helyére tenni az életünkben, ha szeretnénk megélni önmagunkban a harmóniát, nyugalmat, békét, derűt, örömet, és mit nem írok: boldogságot.

Rögtön kezdem az első renddel:

Harmónia a családfán.

Volt szerencsém nem is olyan rég külső szemlélődőként jelen lenni egy 40 éves hölgy családi kapcsolatrendszerének a legközepében, benne a tutiban egy csoportos foglalkozáson. Kicsit pityeregve mesélte, hogy van egy új párja, aki csodálatos pasi, de nem meri bemutatni az anyukájának, mert az anyukája még egy pasiját sem fogadta el, és ezért lett vége minden kapcsolatának. Fél neki bemutatni, mert ő olyan cuki most, meg annyira jó a szex, így inkább titkolja. Ismétlem, külső szemlélődő voltam, így csupán annyi szakmai dolgom volt, hogy a két meglett tenyerembe temettem az arcomat, és én is kicsit pityeregtem a dolgok állása miatt, és hagytam, hogy a tréner vezesse a folyamatot.

Miközben csendesen sírdogáltam, eszembe jutott Csernus doki (aki bizonyára itt már kíméletlen szarkazmussal és vulgaritással falnak szegezte volna a lánykát) egyik régi mondata, a felnőtté válás egyik alapja, a szülőkről való érzelmi leszakadás. Azaz nincs már játszma és drámakör.

Na, itt van. Néztem a pityergő lánykát (40), és azon töprengtem, vajon sosem mondta neki senki, hogy anyukának a véleménye talán 18 felett maximum véleményező, és nem döntő fontosságú? Vajon sose olvasott, hallott, látott olyan példát, ahol emberek a szüleik akaratától független életet élnek?

Aztán a folyamat eljutott a varázskérdésig, miszerint a tréner kellő szeretettel átölelve szavaival, finoman érdeklődött:

• Biztosan szükséges édesanyád jóváhagyása a párkapcsolatodat illetően?

Két kezem az égben, remegő izgalom és várakozó csend a levegőben, most a lány átlépi a saját árnyékát, most felnő, kiáll magáért, új élet kezdődik!!!

És nem. A lány a kérdést sem értette, homályos tekintettel nézett a trénerre, és látszott rajta, az ő kis szubjektív univerzumában ez nem alternatíva, fel sem merül, hogy ne az anyuka áldása szentesítse a pasikát.

Akkor jöjjön a konzekvencia:

Anyuka: Anyuka gyermek az én kis világomban, hiszen pinduri aranyos kis cukibéijét (40) kézzel irányítva igazgatja, és ezer szállal függ attól a felemelő érzéstől, hogy irányít, kézben tart, ő a főnök. Nem nőtt fel! Ő sem. 60 pluszosan teljes gyermeki létben él, hiszen érzelmileg nem szakadt el gyermekétől, és függőségben tartja. Apropó az érzelmi leszakadás nem azt jelenti, hogy nincsenek érzéseim a másik felé, azok vannak az emberi élet természetességéből kifolyólag. A gyermekemet feltétlenül szeretem, hálás vagyok a létezéséért, és minden jót kívánva neki örömmel engedem útjára megengedve neki, hogy ha segítségre van szüksége, mindig számíthat rám. Érzelmileg érett kapcsolatot tartok fent, ami szabad, kötetlen, derűs, játszma- és drámamentes. Anyuka itt lássuk be, kicsit sem rezeg a feltétlen szeretet hullámhosszán, inkább korlátol, köt, birtokol, kisajátít, manipulál, és a többi nyalánkság.

Hibás ezért? Dehogy hibás, hiszen a másik oldal nagyon passzos hozzá.

Lányka: A kis tündéri, picurka lányka (40) ugyan olyan éretlen kisgyermek, mint anyuka, azaz tökéletes játszótárs. Ott állnak a színpadon, és előttünk, nézők előtt megy a tánc, komédia, dráma, mikor éppen milyen előadás van. Bejön a pasi (nem férfi, hanem pasi), aki szenvedélyes tini szerelemmel öleli magához a lánykát forró csókot lehelve ajkaira, majd kis idő múlva el, sértett dúvadként, kikosarazottként, hiszen anyuka nem adott lepecsételt engedélyt 3 példányban szétosztva a kapcsolat párkapcsolódási jellegét illetően. Lányka sír, anyuka hosszasan szónokol a pasi hiányosságairól, lányka könyörög, majd megint sír, anyuka oszlopként magasodik fölé, majd a lányka szipog, feláll, anyuka kebleire borul, és megköszöni, hogy így vigyáz rá, és óvja az élet viharaitól, és tudja, anyuka csak jót akar.

A lányka hibás? Dehogy hibás, hiszen a másik oldal nagyon passzos hozzá.

Kérded te: - De hogy lehet így élni?

Mondom én: - Így, ez van, és nincs más dolgod, mint elfogadni, mert nekik így „jó”!

Nem mindenki akar ám felnőtt életet élni!

Még néhány példa, és rátérek a felnőtt életrendre a családfa vonatkozásában.

A fiú, aki 35 évesen otthon él, és anyuka mossa a gatyáját, miközben ő a legújabb online stratégiai játékkal bucira veri a haverokat, akik otthon ülnek a jól felszerelt, technikai kütyüktől hemzsegő szobájukban, és anyuka mossa a gatyájukat.

A lány, aki 3 gyereket nevel, és közben naponta hallgatja az anyja tanácsait telefonon háztartást, gyereknevelést, férjjel való bánásmódot, Erzsike betegségeit, politikát, szomszéd kritizálását illetően. Ki az az Erzsike???

A fiú, aki minden este felhívja a szüleit 40 felett, őszülő halántékkal, feszülő csomóval a gyomrában, hogy megkérdezze: Ugye nincs semmi baj apuci? Rossz előérzetem volt.

Ezekkel mi a baj? Semmi, aranyos gyermekéletek. Ha jó annak, aki csinálja, csinálja!

Akkor milyen a felnőtt élet a családfán?

Nincs benne félelem. Tudod, szeretet van és nem félelem, unalomig szajkózott közhely, ám ez van, így van. Ahol félelem, dráma, játszma van, az elengedetlen tér. Ahol pedig ez, ott harmónia van:

Érzelem gazdag: Tele olyan magas minőségű szeretet megélésekkel, mint hála, elfogadás, kölcsönös vagy egyirányú nagyrabecsülés.

Szabad: Elvárás mentes, nincs helye a számonkérésnek, vélemény van és nem ítélet, aggodalom helyett bizalom van, bízunk a másik józanságában, felnőtt felelősség tudatában felmenő és lemenő ágat is beleértve.

Megengedő: A másik önálló felnőtt, kifejlett egyed, azt csinál, azt teremt, azt cselekszik, gondol, érez, amit csak akar a szubjektív világában. Engedtessék meg neki az önállóság, még ha az nem is passzos a saját világrendünkhöz.

Boldog: A jóról beszélünk, örülünk egymás jelenlétének minden különösebb ok nélkül, minden különösebb tett nélkül. Mosollyal teli.

Csendes: Meg nyugodt, meg békés. Olyan felnőtt.

Amikor a nagylányom (15) közli, megy moziba, nincs más dolgom, mint adok neki pénzt, és jó szórakozást kívánok. Amikor sütni akar, megkérdem, kell-e alapanyag, és szabaddá teszem a konyhát. Amikor férfi lesz az életében (mert ő már most NŐ, és egy nő nem pasit, hanem férfit vonz), időnként megkérdezem majd, szüksége van-e megértésre, támogatásra, jó szóra, apai meglátásaimra. Ha nincs, megölelem, és kap egy homlok puszit. Mert bízom benne, mert felelősséggel vagyok azért, hogy szabad legyen, egyedül dönthessen, ha biztos önmagában, és kérdezhessen, ha bizonytalan. Mert kísérem ezen az úton, és nem irányítom, mert tisztelem benne az értékeket és belső erejét, amit azért él meg már most 15 évesen, mert hagyták a szülei kinyílni önmagában.

Boldog és derűs felnőtt családfás életet kívánok mindenkinek, akár passzos számára, amit leírtam, akár legyint rá! Ha ismersz olyan embert, aki benne van a drámáiban a családfáján, és éppen kiemelte belőle az orrát, és szeretne változtatni, ám nem tudja, miként, mond neki, tipegjen el hozzám, van segítség és példa, amiből meríthet.

 

Második rend - Félelem nélküliség

... avagy jobb, ha felfelé kunkorodik az a szájszéle...

Hoppá!!! Ez meredek lesz, hiszen annyi mindentől szeretünk félni!

A minap megyek a lánykáimért, a nagyobbik ott baktat a járdán a város közepén, persze kiszúrtam, duda, fék, félreállás, bepattan, megyünk tovább a kicsiért… félreállás, beszélgetés és várakozás a zeneiskola előtt, a túl felén az útnak, szabályosan. Eltelik vagy 10 perc, már rég vége az órának, amikor mondom a nagynak, hol a húgod… Hát nem ott áll a zenesuli előtt a túloldalán a 4 sávos útnak, és bámészkodik, vár minket. Ablak le, kiabál, észrevesz, integet, hogy forduljak át a másik oldalra. Nézzük döbbenten a nagylánnyal, minek??? Integetek, hogy menj el a zebráig, és gyere Te át! Nem, bőszen integet, hogy forduljak át a 4 sávon keresztül, át a záróvonalon. Mi meg integetünk, hogy séta kisasszony! Majd látom, hogy jó tinisen fúj egy nagyot, és csóválja a fejét, és elindul végre a zebrához. Ott megáll, és tanakodik távolba nézve. Sehol egy autó még harmadszori körbenézésre sem, majd bátorságot gyűjt, és átjön a mi oldalunkra.

Beül az autóba, és duzzog sértett arccal. Én vigyorgok, és kérdem:

• Mi a van kicsi szívecském? Miért e kitüntető duzzogás?
• Mert meg akarsz ölni!

Aztán elmesélte visszatérve a múltba: a zenetanár közölte velük, hogy nagyon vigyázzanak a zebrán, ha lehet, inkább ne menjenek át, mert nemrég, egyszer, valamikor elütöttek ott egy anyát a gyerekével. Emiatt ő elhatározta, többet nem megy át a zebrán, mert nem akar meghalni.

Lássuk csak, a drága nevelő testületi barátom, milyen szép példát állított a gyermek elé. Megmutatta, hogy kell félni, félelemmel balesetet teremteni, és a félelemmel teli élettel kapcsolatban remek példát mutatni.

Hibás ezért? Dehogy hibás, úgy éli az életét, ahogy akarja.

Legalább volt alkalmam beszélgetni a lányaimmal a félelemről. Amire hazaértünk, mindenféle jó példán keresztül elmeséltem nekik, hogy amitől félünk, az bekövetkezik. Ha félsz, hogy elütnek, elütnek. Ha félsz, hogy leesik, leesik. Ha félsz, hogy rossz jegyet kapsz, rossz jegyet kapsz. Aztán az adu ász tiniknél: Ha félsz, hogy elhízol, elhízol!

Drága 18 évesnél idősebb barátom, aki ezt most olvasod:

AMITŐL FÉLSZ, AZ BEKÖVETKEZIK!

Ez nem vicc, és nem is új! Ezt mantrázza minden önismereti, motivációs és spiri guru, meg aki egy kicsit is jártas a kvantum fizikában, az is.

Jaj, úgy félek, hogy elkapom az influenzát, pedig még be is oltottak. Elkapod!

Jaj, olyan félelmetes ez a kutya, biztos megharap! Megharap!

Milliónak a 23. hatványa példa van arra, hogy mennyit büntette már magát az ember párkapcsolatban, munkahelyen, szabadidős tevékenység közben a félelmeivel.

Mégis csináljuk.

Nem megy az élet, nyög a nép, szenved, és mégis csinálja!

Fél.

Minél jobban nem megy így az élet, félelemben, annál jobban csinálja!

ŐRÜLET!

Gyermekélet felnőtt gúnyában.

Milyen a felnőtt élet?

Odamegyek a zebrához, és látom magamat, amint biztonsággal áthaladok, nem is kérdés. Amikor találkozok egy kóbor kutyával, kihúzom magam, és határozott léptekkel haladok, ha mégis szemtelenkedik, és meg akarja csípni a bokámat, mert tökös, akkor leüvöltöm a fejecskéjéről a szőrt fejhangon. Hidd el, fejvesztve (szőr vesztve) fog menekülni. Még jobbat mondok, de ez egy későbbi téma, eleve nem teremtek olyan helyzetet, ahol a kutya belém akar kóstolni, mert nem félek.

A felnőtt élet egyik csalhatatlan ismertető jegye, hogy az élet derűs oldalán állok, és a lehetőségeimet és értékeimet látom folyton kapcsolataimban, élet művelésemben, egészségemben.

De jó, látom, hogy jobban van a beteg párom, milyen jó, hogy újra egészséges! Vagy: Istenem segíts kérlek, mert a páromnak gennyedző fülcimpla kórsága van és nagyon rosszul van és olyan beteg!

Különbség: A párod támogató közeget kap az elsőnél, hátráltató félelem közeget a másodiknál.

De jó, munkanélküli vagyok, mennyi lehetőség vár rám, nem győzök válogatni. Vagy: Istenem, legyen már valami munkám, mert éhen halok, és ég a pofám a családom előtt is.

Különbség: Munkahelyed lesz, csodás, a másodiknál meg talán lesz valami melód, ami szar és alig fizetnek.

Most jön a hab a tortán, kifejezetten párkapcsolati életterületen 2 példát választottam, figyelj, mert ezek szép mérőszámai a felnőtt életnek:

Félelem mentes döntés és véleménynyilvánítás.

Valami komfortzónámon kívüli a kapcsolatomban:

• gyermekként (bármilyen idősen): kussolok, vagy rikácsolok, vagy bunkó és cinikus vagyok, vagy megsértődöm, vagy féltékenykedek, a félelem arcainak végtelen formáit veszem magamra
• felnőttként: Kedvesen leültetem a párom, és elmondom neki, hogy ez most nem fér bele. Félelmek, aggódás és szorongás nélkül, mert mi bajom lehetne? Ha a felső dolgok közül reagál irányomba, az az ő dolga és gyermekélete, ha meg hasonlóan reagál hozzám, az egy felnőtt és derűs párkapcsolat alapállása. Ha én már felnőtt vagyok, felnőttel tudok együtt is élni. Ám előbb nekem kell felnőttként élnem, ha szeretnék felnőtt kapcsolatot!

Ismét:

Előbb nekem kell felnőttként élnem, ha szeretnék felnőtt kapcsolatot!

Félelem mentes befogadás:

Randizni megyek:

• gyermekként (bármilyen idősen): Izgulok, agyalok, hogy viselkedjek mert tele vagyok vesztenivalóval, és félelemmel, hogy egyedül maradok, csinos-e a ruhám, jajjjj csak tetszek neki, vagy éppen a tükörképe: ez is egy állat lesz úgyis, mert minden férfi/nő…, lemondom az utolsó pillanatban, vagy éppen maszkot veszek fel, a legjobb arcomat, amivel eladható vagyok, stb.
• Felnőttként: Odamegyek, könnyedén csevegek, nyitottan, kíváncsian, hiszen csak nyereségem és örömem van, megismerek egy új embert, aki akár a párom is lehet.

Egy jó gyakorlat:

Figyeld magadat 1 héten át minden áldott pillanatban. Figyeld, hogy mikor cselekszel, gondolkodsz és beszélsz a félelmeidre és hiányaidra kapcsolódva, mikor hozol döntést így, bármilyen döntést az életedben, és mikor ennek tükörképével, a bizalmaddal, a hiteddel, vágyaddal, reményeddel, erőddel, szereteteddel.

Csak figyeld magad egy hétig, nagyon sok tanulsága mellett ráadásul gyakorolhatsz egy kis önfegyelmet, kitartást és fókuszt is, ami megint a felnőtt élet velejárója.

A félelmek nélküli rendje az életnek egész kellemes időtöltést biztosít ebben az emberi létezésben. Hidd el, megéri kipróbálni, hogy aztán kedvet kapj hozzá!

Fura iróniája az életnek, hogy igazából a legjobb példaképek az egészen kis gyermekek, éppen kilépve csecsemőkorból. Nekik még nincs beprogramozva az agyukba, hogy félni illik és kell. Figyeld őket, 2-3 éves korig tanulj Te tőlük, és ne tömd az agyukat a sok nem szabaddal!

Váljék javadra, amit itt olvastál, és ha ismersz olyat a környezetedben, aki félelem nélkül szeretné élni az életét, és segítségre van szüksége, mond neki, hogy nyargaljon el hozzám, van rá mód.

 

Harmadik rend - Érzelmi kiegyensúlyozottság

… avagy kisimult ábrázattal jobb mindenkinek…

Szepes Mária nem sokkal végső utazása előtt mondta egy interjúban, hogy igazából, ha az éber élet titkát meg kellene fogalmazni a legegyszerűbben, akkor ő azt mondaná, ura vagyok az érzelmeimnek, mintegy bölcs irányítóként élem meg azokat. Nyilván csak az emlékeimből idézek nem szó szerint, ám a lényeg ez volt, hogy önmaga rendelkezik az érzéseivel, nem az érzései rángatják, azaz kiegyensúlyozott.

Ámen, mehet mindenki a dolgára, itt az éber élet titka: tessék az érzéseiteknek urai lenni!

Na, persze ez nem ilyen egyszerű folyamat, hogy ma még egy bipoláris hullámvasút vagyok, holnap meg derűs példája az emberiségnek, hiszen Szepes Mária is tett eleget magáért, amíg megszelídítette saját démonvilágát, ami lássuk be mindnyájunknak van, maximum senki nem tud róla, mert nem meri megmutatni a csibész senkinek, csak otthon a szűk elit (család) kap betekintést.

Nézzük először a szélsőségeket, annak se szeri, se száma kis modern világunkban. A legjobb kuncsaftok, ha el akarunk rettenni, a skizofrénia, vagy a bipoláris depresszió hasonló, másként definiált képviselői. Ők olyan életet választottak maguknak, ahol az érzelmei hullámzásaik szélsőségei a Marianna árok mélységétől egészen a Mount Everest csúcsáig terjednek. Teljes kontroll nélküliségben imádnak, vagy pusztítanak, egyik pillanatban szerelmesen veti magát a lábad elé, a másik pillanatban őrjöngve vádol, ha éppen vele vagy párkapcsolatban.

Hibásak a szélsőségesen bipoláris emberek? Dehogy hibásak, ők ilyen életet választottak, sajnálni sem kell őket, mert az sincs nekik a javukra. Szeretni azt lehet bátran, kellő bölcsességgel, hajrá!

De vajon átlag, normális embernek is lehetnek úgy szélsőséges hangulat ingadozásai, hogy ne kapja meg rögtön a zárójelentést az intézetben?

Jelentem, igen.

Mindenki kerülhet olyan élethelyzetbe, ahol úgy viselkedik, mint egy elmebeteg. Csak az nem mindegy, hogy ezt megtapasztalva rákap az ízére, mint kutya a csontra, vagy inkább elengedi, és megbocsát magának, hogy másokat nyaggatott a szélsőséges érzelmi viharaival.

Első lépések:

Átlagemberként, úgy, hogy addig normálisnak tartottak azt veszed észre, hogy szélsőséges érzelmi viharaid vannak, ne menj olyan helyre, ahol receptet írnak fel, mert azzal megpecsételted erre az életedre a sorsodat! Kapsz a gyógyszerbizniszipartól sok színes bogyót, és tömheted magadba életed végéig. Először inkább vegyél ki szabit, vonulj el néhány napra fel a hegyekbe, és egymagadban töprengj el azon, mi is történt. Akár egy párkapcsolati, akár egy szülői, akár egy munkahelyi, akármilyen szituáció váltotta ki belőled a szélsőséget, érdemes a szituációt átnézni, mint megijedni magadtól és betegségtudatba rohanni. Javasolom az egyedüllétet, azt meg kifejezetten, hogy kerüld el a baráti/barátnői életviteli, krízist könnyítő tanácsokat, attól már nagyon sok ember végleg kiterült személyiségének oltárán kifilézve, szívében a jó tanácsok tőrével.

Egyedül nézd meg ki a hibás, és tanuld meg egy életre, hogy senki! Mindenki csak azt tette, ami az ő szubjektív világában teremtődött, amire ő képes jelen tudatosságával. Azaz senkit ne okolj, még önmagadat sem érdemes hibáztatni. Ezek után, hogy elfogadtad a sorsszerűséget, fogadd el, hogy ez az életesemény a jelenben kiborít. Ez van. Ha ezen is túl vagy, sétálj sokat az erdőben, nézd a látóhatárt (a legjobb stresszoldó), merengj és töprengj, állj önmagadba bele úgy, hogy a békédre kapcsolódsz. Majd menj haza, tedd meg a szükséges dolgokat, amit a szituáció utóélete megkíván, és őrizd a békédet, mert megtanultad, hogy többé nem borítod fel sem saját, sem mások életét a szélsőséges érzéseiddel.

Ha ismét szétesel, akkor irány egy segítő (receptkönyv nélküli), aki példájával (nem okoskodással) megmutatja, miként tudsz harmóniában maradni.

Milyen a felnőtt élet túllépve a komoly szélsőségeken?

Érzelmekkel teli.

Akkor most mi van?

Attól, hogy kiegyensúlyozott vagy, az nem jelenti azt, hogy nincsenek érzéseid, sőt, gazdagon megéled azokat.

Figyelj! Te éled meg azokat, nem ők rángatnak téged, mintha önálló identitások lennének.

Te veszed kézbe az életedet, és tudatosan válaszolsz az érzelmeiddel a környezetedre. Mert jogodban áll, és szabadságod van hozzá.

Szituk:

Megcsalt a párom:

• gyermekéletben (kortól függetlenül): dráma, sírás, mártír élet, panaszkodás fűnek-fának, érzelmi zsarolás, gyerekek bevonása, ön- és más általi sajnálatra kitartó igény, dráma, dráma, dráma
• felnőttként: Eleve egy megbeszélt megállapodást szegett meg a másik, ugyanis már előre lefektettétek felnőtt módon a szövetség hűség alapját. Mivel bánt ez, kisírod magadat egyedül, vagy a jelenlétében, és amikor megvolt a tisztulás, jöhet a kapcsolódás újragondolása, ha kell egy hozzá értő segítővel, ha nem, akkor kettesben. Nyugodtan, és békésen.

 Baleset éri a gyermekedet, ömlik a vér a kezéből, mert a kést belebökte a tenyerébe:

• gyermekéletben (kortól függetlenül): dráma, fejvesztett rohangálás, üvöltözés, sokk, emiatt a gyerek is lesokkolódik, mindenki remeg, kapkod, tiszta vér minden, amire nagy nehezen félájult állapotban valami ronggyal elköti a „kiegyensúlyozott” szülő a sebet
• felnőttként: csukló elszorít, tenyérbe valami kéznél lévő rongy vagy zokni nyomónak, szülő és gyermek csendben kötszert talál, beköti, autóba ül, és elmegy az ügyeletre. Minden a legnagyobb rendben, az élet megy tovább…

Nem más, hanem én döntök az érzelmeimről. Lehet, másodpercekre, vagy percekre is szitutól függően elborul az agyam, ám kifejlesztem magamban a képességet mielőbb az egyensúlyomba visszatérni, ahonnan a bölcsességem útján tudok cselekedni.

Csóválod a fejed, hogy ez lehetetlen?

Neked.

Nekem meg a valóság, és történelem. Próbáld csak ki, gyere el egy programomra, ahol főzök, és közelíts fémvillával a teflon edényemhez. Ha meglátom, erőteljes férfi orgánummal rád ripakodok, ettől megáll a kezed felelőtlen mozgása, majd már halkan közlöm, hogy az életeddel játszol, ha belenyúlsz a teflon edénybe fémvillával. Ha meg lecsúszok a pillanatról, és felkarcolod, ezt 5 másodperc erejéig tanító jelleggel a szemedre hányom, majd megbocsátok neked és magamnak, ezek után pedig teszem tovább a dolgomat, mert az élet megy tovább!

Konfliktusok mindig vannak!

Ám az már nem mindegy, milyen hosszú krízis követi a konfliktust. Ez már csak rajtunk és az érzelmeinken múlik, hogy meddig tartjuk fent a krízis lehúzó állapotát. Csak rajtunk múlik!!!

Minden másodpercben dönthetsz, milyen érzésekkel kapcsolódsz a környezetedhez. Egyik érzés sem jó, vagy rossz, mindegyiknek helye van az életünkben, ám eldöntheted mikor és hol éled meg.

Gyakorolj, és gyakorolj, és figyelj, tapasztalj, légy tudatos! Ezen múlik!

Én sem csináltam másként, szorgalommal és felelősséggel változtam meg, amikor egyszer hallottam Szepes Máriától, hogy az érzéseinknek lehetünk irányítói, méltó urai.

Egyébként itt a végén hozzáteszem:

Normális a mai modern embernél, hogy ennyire hullámzó a kedélyállapota. Csak néz körül, senkinek nem érdeke a világ politikai és gazdasági elitjében, hogy Te jól légy, meg kiegyensúlyozott. Ezért évszázadok óta mindent meg is tesznek, hogy két lábon járó bizonytalanság légy, aki félelmei és kétségei miatt remek termelő egység. Hamvas Béla erről nálamnál sokkal körültekintőbben megemlékezett, olvass utána!

Hajrá, váljék javadra, amit itt írtam, és ha dolgod van neked, vagy a környezetedben bárki fontos embernek ezzel kapcsolatban önmagával, poroszkáljatok át hozzám, teszünk együtt értetek.

 

Negyedik rend - Értékesen

… avagy különleges élmény tükörbe nézni…

Tudod kik a legjobb példaképek ezen a területen? Mert ugye a példaképet érdemes követni, akik a hétköznapi életükben mutatnak példát…

Önbecsülésben a legjobb példák a molett csajok. Tudod, az a típus, amelyik ha megy az utcán, felemelt fejjel, vigyorogva, hangosan magyarázva valamit a telefonján a barátnőjének arról, hogy ne nyafogjon, hanem húzza ki magát, mert ő így is szerethető, és kapja be a mazsolát az a bika, aki nem értékeli!

Imádom ezeket a csajokat, akik a trendi gizdaságra magasan tojva esznek nagyokat, két kézzel habzsolják az életet, a tükörben őrült dögösnek látják magukat, tesznek az előítéletekre és a piperkőc kritikákra, amikor meg szükség van rájuk, mély bölcsességgel és szeretettel ölelik magukhoz az esendőket.

Persze csupán példaképnek ajánlom őket, hiszen nem lehetsz olyan, mint ők, hiszen Te más vagy, lehet éppen egy 195 cm magas szakállas férfi, vagy egy vékony lány, aki alkatilag ilyen. Nem is a külső, vagy a személyiség a lényeg, hanem a hozzáállás, ahogy önmagukat szeretik, ezt érdemes példaként beemelni az életedbe. Mert ha holnap valami nagy varázslat hatására egy ilyen molett csaj gizda lesz, és férfi, és alacsony, és kopasz, akkor úgy szeretné magát, mert ereje van hozzá!

Mert az értékesség nem külső tulajdonság, és nem belső személyiség függő!

Az értékesség – ahogy azt írtam nemrégen egy blogomban – alapállása az embernek, és ahány ember, annyi féle értékességi csomagként jelenünk meg itt a földi élettérben. Nincs értéktelen ember, csak aki annak tartja magát. Mindenki különleges csomag, amiben van egy rakás paraméter, adottság, minta, kód, ám ezek önmagukban nem jók vagy rosszak, hanem vannak, egyedi varázslatot biztosítva az egyénnek.

Tehát:

Értékes vagy, ez a kiinduló pont, így születsz meg!

Ezek a molett csajok így is halnak meg, mert nem feledik az induló állást, és végigrepülik önfeledten ezt az életnek nevezett csodát.

Hát azt a drága embert meg mi leli, aki önmagát elkezdi értéktelenségbe gyömöszölni, egy apró kofferba szűkülni a tágas önbizalom térből, és addig passzírozza befelé magát, míg végül egy fosnak érzi az életét már minden életpillanatában? Belenéz a tükörbe, és szembe… magát.

Persze, tudjuk, a szülők, a társadalom, és minden csúnya és rossz alak, aki megszidta hibás, csak ő nem, ő szegény ártatlan…

Na, ettől a hitrendszertől kanyarodjunk el egy felnőttebb világba, ahol van felelőssége az egyénnek is.

A felelősség tudod hol kezdődik az értékesség kapcsán? Amikor lefüleled, hogy önmagadat nem tartod értékesnek. Ettől a pillanattól fogva soha többé nem mutogathatsz másra.

És jönnek a „DE”-k:

De anyám mindig csak szidott, ő a hibás!

Az a múlt, ez van, anyád csak azt tette, amire képes volt az akkori tudatosságával.

De a bátyám mindig vert és fitymált.

Az a múlt, ez van, bátyád csak azt tette, amire képes volt az akkori tudatosságával.

De a főnököm állandóan csak a gyengeségeimet vágja a fejemhez!

Ez van, a főnököd csak azt teszi, amire képes a jelenkori tudatosságával.

Hidd el, van még jellemzően 1 millió típuskifogás, hogy milyen nyomorba döntött a múlt és a jelen összefogva ellened. Van olyan ismerősöm, aki 8 éve minden hónapban talál egy ehhez hasonló írást, amivel megerősítheti a felismerését, hogy ő milyen nyomorult, és érték vesztett. Mert az apaképe, meg a vérvonal heted ízileg, és a tanárai, meg a szomszéd, aki zaklatta. Végteleníteni lehet az értéktelenségünk magyarázatának okait, és azok újbóli, rendszeres felfedezésének lehetőségeit. Mindig újra és újra felfedezni az okokat, ám semmit, vagy csak alkalmi látszatmegoldásokat tenni önmagunkért, ez is egy népszerű minta ma, jellemzően spirituális körökben látok ilyet. Elolvas egy írást, megvan az AHA élmény, körbeküldi a bariknak, hogy lássák, mennyire igaz rá az írás, napokig kapja a visszajelzéseket, hogy jé, TÉNYLEG, majd lehet, még elmegy valami oldásra egyszer, ahol jól kibőgi magát, és szép lassan elhal az ügy, visszasüpped a következő impulzusig a régi sémába. Miért? Mert nincs valódi tett, következetes, napi szintű, tudatos és állhatatos változás a hétköznapokban, ami valóban kivezetné az értékesség és a jobb élet felé.

Ez hiba? Dehogy hiba, csak egy minta. Aki így akar élni, joga van hozzá, tegye, ráadásul a legtöbb esetben nem tudják ezek az emberek, hogy nem elég néha piszkálni az ügyet, állhatatosnak szükséges lenni.

De mit tesz egy felnőtt ember, ha lefüleli az értéktelenségét?

Feltár, megkeresi a gyökerét a kibillent önértékelésnek. EGYSZER!

Ismétlem: Egyszer! Feltár egyszer, és halad tovább! Ez a tudatosság, lép a következő lépcsőre!

Elenged, megbocsát, felold, tisztul. Egyszer! EGYSZER!

Majd állhatatosan hozzálát magát újra építeni, az értékességét felfedezni, és a valóságába beültetni. Visszanyúl a gyökereihez, szellemi, érzelmi és testi eredőjéhez, ahonnan indult. És gyakorol, minden nap, minden áldott nap önfegyelemmel, szeretettel, kitartóan, fókuszálva, míg már magától nem lesz értetődő, hogy ő értékes és különleges.

Na, az ilyen ember egyszer csak ott megy előtted az utcán, és hallod, hogy éppen a barátjának mondja:

• Értékes vagy, hidd el drága testvérem, különleges kincs. Lásd meg önmagadban, és hidd el, az életed kivirul.

Majd látod vidáman távolodni, miközben csak úgy natúr örül az életének, mindenféle különösebb ok nélkül.

Mert felnőtt, és tisztában van az erősségeivel és gyengeségeivel, azaz az értékeivel.

Hajrá, drága barátom, lehet tenni magadért, ha most ülsz leforrázva, és az értéktelenségedre kapcsolódva. Kezd csak el rendbe tenni magadat, mert más nem fogja helyetted, márpedig önmagunk értékességére kapcsolódva minden életterület kivirágzik!

 

Ötödik rend – felelősséggel

… avagy mutogatni nem ér…

Most, hogy már látjuk magunkat rendben a családfán, félelmek nélkül tesszük a dolgunkat, kiegyensúlyozottak, és értékesek vagyunk jöhet a nagy mumus: a felelősség

Amikor kiejtem a „saját felelősség” kifejezést a számon, általában riadt vadként spriccel szét a nép mindenfelé, amerre lát, tisztelet a kivételnek, azoknak a csodálatos tudatos embereknek, akikkel rendszeresen találkozom a programokon.

Valamiért a modern ember, lehet kényelemből, lehet, a borzasztó nagy önzéséből kifolyólag retteg vállalni életében történt eseményekért a felelősséget. Baj ez? Nem, ilyenek vagyunk, erre kondicionál minket a társadalom, amíg fel nem ébredünk ebből a programozott életből, egyszerűen ez a mintánk és kódunk, hogy mindig más a hibás, mi meg szerencsétlen áldozatai vagyunk a körülményeknek, és mások tetteinek.

Nincs pénzem, mert a főnököm nem emel fizetést, megcsalt a pasim, az a rohadék, én meg szegény szerencsétlen, anyám folyton oktat, pedig már 30 éves vagyok, beteg a tüdőm, mert a légszennyezettség… annyi mindent, és mindenkit tudunk okolni a problémáinkért, hogy fel sem tűnik közben a jelenlétünk a helyzetekben, mert mindig másra figyelünk kint.

Amikor jön hozzám valaki egyéni foglalkozásra, az egyik legfontosabb fókuszom, hogy azt figyelem, vállalja-e a felelősséget az életéért, vagy mutogat, és hibáztat mindenért mindenkit. Utóbbi esetben gyorsan elköszönünk egymástól, feleslegesen raboljuk a drága időnket. Aki másokat okol az életében megtörtént eseményekért, ahhoz is van passzos közeg, lehet odamenni nyafogni, itt nálam ennek nincs helye.

Sőt!!!

Ezt tartom a tudatosság nullponti helyzetének, amikor valaki felismeri, minden vele megtörtént életeseményt ő hozott létre, és vállalja a felelősséget érte.

Nézzük csak, e mögött a merész kijelentés mögött mi is van?

Kezdetben megkapjuk a társadalmi kódot gyermekként, hogy mindenki hibás, én meg áldozat. Ez globális minta, nem nagyon tudja elkerülni az ember lánya/fia, hiszen modern világunk erre az alapnézetre van kódolva.

Munkahelyeken, ha valami rosszul sül el, melyik az a főnök, aki berobog a heti meetingre, és kéz feltartva lelkesen ecseteli, hogy ő mennyire elszúrt valamit, és vállalja a felelősséget. Ilyen ember 1 a millió között. Inkább sunnyog, a piac lassulása a hibás, a versenytársak különleges ajánlatai, a társosztályok alkalmatlansága, ám amikor már egyikre sem lehet kenni, és sarokba van szorítva a „vezető”, akkor a saját csapatában talál bűnbakot, akit aztán máglyára lehet vetni, ám ő semmiért nem hibás. Ugye? Ismerős?

Párkapcsolatban jellemzően, amikor megcsal a párunk, és ez kiderül, higgadtan leülünk vele, és kedves szeretettel megkérdezzük, miért volt szükséged más ölelésére, mit tehetnék a kapcsolatért, hogy ne nézz ki belőle drágám, mit változtassak, mi az, amivel elégedetlen vagy? Ugye? Így szoktuk?

Á, dehogy, anélkül, hogy eltöprengenénk a valódi mélységi okokon, vörös fejjel, kisírt szemmel, tajtékozva követeljük a párunk vérét, és megszégyenülten mutogatunk rá őrült vádaskodással, hogy mekkora utolsó tróger/kurva, mi meg szegény szerencsétlen ártatlan szenvedő…

A modern világ az egészségedhez is így áll hozzá, ezért is nem tud gyógyulást adni, csak kezel, és rábízza a véletlenre, hogy mi lesz veled. Az ok soha nem benned van a betegségeidre, hanem külső, valami vagy valaki hibás. Fertőzés, sugárzás, örökletes (apád/anyád a hibás), cigaretta, alkohol, mindenki felelős, mert magas vérnyomásod van, csak Te nem. Te szegény ártatlan szenvedő vagy, aki aztán páni félelemmel élhet tovább rettegve a kórságoktól.

A tudatosság 0 ponti helyzete:

Elrontottam valamit, elvállalom a felelősséget. Tudom, lehet, kirúgnak, de ez normális, mert aki már tudatos, nem fog dolgozni egy olyan közegben, ahol mindenki másra mutogat. Lehet továbbállni, bátran, még ha az átmeneti kényelmetlenséggel is jár, a végén úgyis minden nagyszerűen alakul!

Megcsalt a párom? Hoppá, ez egy jel, hogy valamit vagy rendbe kell tenni a hozzáállásomban, mert ez az ember máshol keres szeretetet, vagy éppen ez egy jel, hogy más a fogalmunk a hűségről, ideje átbeszélni, vagy egyszerűen lejárt az időnk, és ideje megölelni, és elköszönni tőle. Hibáztatni egyik esetben sem ildomos, mert az a saját dolgaimról veszi el a figyelmet.

Beteg vagyok? Én teremtettem a betegséget a félelmeimmel, önmagamhoz és környezetemhez való hozzá állásommal, bevonzottam egy balesetet, vagy szervi elváltozást, mert az univerzum figyelmeztetni szeretne, hogy változzak.

Drága olvasó, aki most felháborodik, és rettenetesen ellenáll, de még mindig olvas, jelzem itt dolog van, változtatni való, mert feszült lettél, és károg az elméd, hogy én egy barom vagyok! Két lehetőséged van, abbahagyod most az olvasást, és élsz így tovább, ahogy eddig, és megvárod, míg az élet ismét beleállít ebbe a tükörbe, mert fog; vagy változol.

Drága olvasó, aki hevesen bólogat, és ezer példád van neked is e témakörben köszöntelek a felnőtt életben, és mutass példát minél több embernek felelősség vállalás terén!

 

Hatodik rend – elengedve

…avagy a legfőbb halálok, neved: neheztelés …

Van egy csodálatos barátom, aki gyermekekkel foglalkozik, egész kicsikkel, oviban, ő szokott időnként mesélni elképesztő sztorikat. A bölcsességét, és életszeretetét ott trenírozza, ahol annak a legjobb tere van, 3-5 éves gyerekekkel, akikben még minden hozott tudás fellelhető. Mesélek is róla, milyenek a bölcsek, amikor még nincsenek modern életre kondicionálva gyermekeink.

(Fura ez a paradox helyzet, hogy megint a gyerekekkel jövök, miközben a felnőttségről írok. De hát sokszor ők sokkal érettebb életet élnek, mint mi…)

Pistikének megtetszik Erzsike kezében lévő játék. Odamegy hozzá, és kedves egyszerűséggel és kíváncsisággal meg kívánja szerezni tőle. Íme, a lehetőségek a teljesség igénye nélkül:

• Erzsike Pistike közeledésére odaadja, és mindenki boldog.
• Erzsike nem adja oda, és félrevonul. Pistike egy ideig duzzog, majd keres magának más játékot, és mindenki boldog.
• Erzsike nem adja oda, mire Pistike kirángatja a kezéből. Erzsike erre továbbáll, keres más játékot, és mindenki boldog.
• Erzsike nem adja oda, mire Pistike kirángatja a kezéből. Erzsike bömböl, óvó néni közbelép, etikájának megfelelően rendet vág a konfliktustérben, akár hogy is csinálja, garantáltan 5 perc múlva mindenki boldog.

Tényleg nem folytatom, mert már szerintem magad is rájöttél, hogy mi a lényeg:

A VÉGÉN MINDIG MINDENKI BOLDOG!!! ELENGEDETT!!!

Hogy zajlik ez a „felnőtt” játszótéren? Erzsi és István kapcsolódása esetünkben házastársi, olyan klasszikus modern emberi energiatérben.

• Erzsi odaadja Istvánnak, mert fél, és retteg attól, hogy István irgalmatlanul szájon vágja, ha nem adja oda. Még évek múlva is kesereg a barinőknek, hogy István hogyan megalázza.
• Erzsi nem adja oda, és félrevonul. István duzzog, sértődik, nyomorog, és magában motyog, hogy milyen önző egy nő Erzsi, mindezt évtizedeken át, míg bele nem hal.
• Erzsi nem adja oda, István elveszi tőle 3 válogatott káromkodás kíséretében, és megfenyegetve, hogy tudja már hol a helye! Erzsi kussol, mert fél, majd panaszkodik vég nélkül a barinőknek, hogy milyen egy állat a férje.
• Erzsi nem adja oda, István elveszi tőle 3 válogatott káromkodás kíséretében. Erzsi kikéri magának, ügyvédet fogad, és elválik. Pereskedés, anyázás, és ágyfűrészelés, amíg annyira sikerül egymást meggyűlölni, hogy Erzsi kiperli a gyerekláthatás megvonását, és...

A VÉGÉN MINDENKI BOLDOGTALAN!!! BERAGADVA AZOKBA A BORZALMAS EMBEREKBE, AKIK LETTEK!

Valahol 3-4 éves kor után egymást tanítjuk meg generációkon keresztül, hogyan lehet egy boldog élettérből borzasztó szenvedést teremteni. Míg egy kisgyermeknek az esetek döntő többségében nem okoz 5 percnél tovább krízist egy konfliktus, addig felnőttnek csúfolt bohócok milliárdjai neheztelnek, haragudnak, kínozzák egymást, vádaskodnak, ítélkeznek, bántják egymást csak azért, mert a másik másként gondolkodik, tesz, vagy éppen beszél, mint ő maga! Felnőtten radikálisan megváltozik az arány, a túlnyomó többség szorong, dühös, játszmákban fuldoklik – ezt nevezik normális életnek – és egy kis pici része boldog csupán, önmaga egy érettebb és nemesebb részére, a bölcsességre kapcsolódva.

ŐRÜLET!

Van egy kedves kis tesztem, hogy lássam, aki hozzám fordul mennyire elengedetten éli az életét. Egy ártatlan kérdés, amiből aztán kiderül gyorsan, van-e dolog az elengedéssel, avagy nem szükséges komolyabb figyelmet szentelni neki.

Azt kérdem: Mesélj arról az emberről, aki életedben a legjobban megbántott?

Ha tőled még nem kérdeztem – és erre komoly esély van -, akkor töprengj csak el rajta, hogy Te mit válaszolnál?

Mesélj magadnak, hogy most, egy bizonyos idő távlatából milyennek látod azt az embert…

Aztán azon tűnődtem, hogy egyáltalán az emberek tudják mi az elengedett állapot? Nem lehet, hogy azért állunk ilyen nyomorultul összemberiség szinten ezzel a sztorival, mert amire egy gyermek értelmezhető kommunikációs szintre lép, már csak olyan emberektől tanulhat, akiknek fogalmuk sincs erről az elengedés dologról, és csak az a valóságuk, hogy ragaszkodni kell valamihez, amíg hasznot remélek tőle, és amikor kényelmetlen, vagy bántó, akkor meg neheztelni rá egy életen át, és rossz emlékeket cipelni? És így tanuljuk meg 4-5 évesen a mintát, és adjuk tovább felnőtten?

Generációról generációra életeken át, évezredek óta?

Vagy lehet, az eredendő állapotunk nem normális? Az hogy könnyedén megbocsátunk, és 5 percig okoz kellemetlenséget a legfájdalmasabb szitu is? Bolond, akit egyik nap elhagy a párja, és ő megölelve minden jót kíván neki? Bolond, akit kirúgnak a munkahelyéről, és ő megköszönve azt hálásan keres új lehetőséget magának? Bolond az, aki egyszerűen csak kedélyesen szemlél maga körül jót és rosszat egyaránt, és nem vonódik bele különösebben érzelmileg, hanem felelősséggel, kiegyensúlyozottan, félelmek és drámák nélkül, csendesen műveli az életét?

Bizony arra jutottam, hogy ha a globális emberiség szemüvegén keresztül nézem a világot, akkor finoman szólva is szokatlan, sőt gyanús az ilyen ember, de minimum sült bolond, lényegtelen semmiség.

És igazuk van. Tessék haragudni a szomszédra, és fejhangon üvölteni vele, mert egy fél centit átlóg a füvünkre a zsebéből kiesett ruhazsebkendő! Tessék életünk végéig neheztelni anyánkra, mert gyermekként bántalmazó agresszor volt, és lekevert jó néhány fülest! Tessék szapulni azt a mocsok főnököt, mert mást várt el a rohadék, mint amit mi gondoltunk és akartunk! Tessék átkozni a pillanatot, amikor megismertük az ex-párunkat, és neheztelni rá orrvérzésig a szemétkedései miatt!

Tessék NEHEZTELNI!!! Tessék megtanítani a gyermekeknek is, nehogy már azt lássuk, hogy a Pistike az oviban büntetlenül megossza Ödönkével a játékát, ami az övé, és méregdrága volt! Vegye meg Ödönke anyja neki, ha meg csóró a család hozzá, akkor keressen jobb állást az a mihaszna apja, vagy menjen más oviba! Tessék irigykedni, tessék ítélkezni, haragudni, ellenségeskedni, sőt, háborúkat kirobbantani, mert más a vallása, vagy a politikai irányultsága, vagy csak a bőrszíne! Utcára vonulni, és tüntetni, meg hőzöngeni valami ellen! Tessék egy életen át, mindhalálig elégedetlenkedni, elkülönülni, és fogvicsorgatva ragaszkodni mindenhez, ami az enyém illúziója! Tessék!

Én meg leszek bolond mindenki helyett, aki nem szeretne az lenni! Így teremtődik az egyensúly a végletek között. Jelzem, egyik sem jó, vagy rossz, csak véglet.

Bolond leszek, és jó szívvel gondolok minden ex-páromra, akikkel lejárt a közös időnk, vállalom ezt a szerepet, és hálásan emlékezek meg minden volt főnökömről, anyámat szeretem úgy, ahogy van, még ha olykor le is ütötte a fejemről az arcomat kisgyerekként. Leszek én bolond, mert nagyra becsülöm mindazokat, akik régen megbántottak. Bolond, aki odatartja az arcának másik felét is! Ismerős valahonnan? Meg kenyeret dobáló bolond is leszek, és olyan bolond is, aki csak úgy natúr, minden különösebb ok nélkül örül az életnek. Leszek én olyan bolond, hogy azt leírom ide:

Nincs semmi baj azzal sem, hogy ha valaki neheztel, és elengedetlen, és ítélkezik, és másként gondolja, mint én. Ez is ennek az élettérnek a része itt, ezen a Föld nevű bolygón.

Tudod mit!?

Legyünk együtt bolondok, hátha könnyebb úgy ez a játék itt a Föld nevű élőlényen, ha csupán 5 percesek a konfliktusaink, és utána meg tudjuk egymást ölelni!

Próbáld ki!

 

Hetedik rend – én-résztérkép

…avagy mi ez az őrület bennem…

Amióta az első kinyilatkoztatások megtörténtek (hagyomány iratai) tudja az ember – aki hajlandó önismereti utat járni –, hogy sokféle maszkot hordunk, személyiségünk ezerarcú. Egyszerűen ilyenek vagyunk, mesélek is róla:

Videó fent...

Mit tehetnék hozzá még a videóhoz?

Talán annyit, hogy az én-részeink egyensúlya önmagunkban teremtik meg azt a felnőtt életet, ahol az életterületeinken bőség terem, egészség, béke. Nem egy ördöngösség ezt rendbe tenni, csupán neki kell fogni, időt és energiát befektetni önmagunkba.

 

Nyolcadik rend – teremtő erőd

…avagy mindent is és semmit is…

Milyen egyszerű dolgom volt az első rendekkel, amik nagyrészt elérhetőek mások tollából is, és már ismerős terepen mozgott, aki olvasta, maximum nem úgy él, elengedve, egyensúlyban, derűben, felelősséggel. Ennél komolyabb kihívás volt az én-részek, és a mostani még egy fokkal mélyebbre figyel az emberi létezésben (emberformán), és egyszerű, hétköznapi szemüvegen át érthetetlen.

Nos, ezt igyekszem világossá tenni, hogy zajlanak a teremtő folyamataink itt, a Föld nevű bolygón…

Két alapvetés:

1. Test, lélek, szellem hármasában érthető csak amit írok. Itt fejezze is be az, aki materialista, meg intellektuális (elmevilágot túlfokozó), meg nem hajlandó mást elhinni, mint amit korlátolt érzékszerveivel befog, illetve nincs rugalmassága megértésének és világképének tágítására (szkeptikus). Pá, nem neked szól ez az írás.
2. Van determinált és szabad akarat által létrejött életesemény.

Egy csavarral a másodikkal kezdem, és felmondom videó anyagra, mert így látom jónak:

Ezek után érdemes szólni a videóban is említett lélek és szellemi szintekről. Szellemi szinten érzékelhetjük, hogy a világ sokkal tágasabb, mint azt értelmünkkel felfoghatjuk. A kvantumfizika hajnalán nagy fejvakarás volt, mert kiderült, olyan erők mozgatják az univerzumot, amik az emberi elme számára kreatív befogadó képesség nélkül értelmezhetetlenek, azaz a folyamatok megértéséhez túl szűk az emberi elme felfogó képessége. Pont ezért bármilyen megállapítás egyszerre igaz, és hamis, mert bizonyíték nem létezik a mi tudatossági szintünkön, azaz csak hitrendszerként közelíthetjük meg. Ez a szubjektív világkép, a régi objektív hitrendszer tükörképeként.

Az univerzum működése (szellem) olyan bonyolult rendszer, ami egyenlőre kifog az ember jelen tudatossági felkészültségén. Sejtjük, hogy van valami hatalmas rendező energiatér (Isten, mátrix, kvantum vákuum, pszi mező, stb.), ami információkkal rendezi az univerzum működését. Ám ezek egyszerre determinált rendszerek, és ugyan ennyire alkalmazkodóak is az egyénhez. Mindkettő egyszerre. Nem, nem vagyok bolond, ez van.

A szellemi szint egyenlőre feltérképezés alatt áll immár több ezer éve, megjelenik az ehhez kapcsolódó értelmezés minden hitrendszerben, akár legyen az metafizikai, vagy éppen anyagelvű. Úgy tűnik a jelenben, hogy ez a szellemi energiatér megengedi a teljes és totális szubjektív érzékelést, és végtelen számú hitrendszerrel lehet hozzá kapcsolódni, azaz mindenkinek igaza van. Döbbenet. Ez a legmagasabb rezgésű megengedés.

A lélek és test szintjén már kicsit tisztább a helyzet, mert itt fülön csíphető néhány világos folyamat, ami egyre inkább kijelenthető, hogy bárki használhatja, ha teremteni akar. Kimondható, hogy az életünkben, ha szeretnénk, létrehozhatunk dolgokat. Teremthetünk lakást, autót, párt, boldog életet, sok mindent. Sőt, úgy néz ki, folyamatos teremtő biogépezetek vagyunk, ugyanis a gondolat-érzés-szavak hármasunk állandóan működik, és ennek megfelelő dolgok, események realizálódnak a valóságunkban. Ezekkel teremtünk: gondolat, érzés, szavak, és hogy ezek mekkora erőt és figyelmet kapnak a hétköznapokban.

Mire gondolok?

Egyszer egy idős vállalkozó hölggyel beszélgettem, amikor azt mondta:

„Tudod Zoli, mindig azt hittem, hogy megérzem a bajt, de rájöttem vén fejjel, hogy nem megéreztem, hanem én teremtettem.”

Azaz:

Folyton teremtünk. Ha rosszra, bajra, fájdalomra, szenvedésre gondolunk, így érezzük magunkat, a figyelmünk állandóan a hiányunkra, a pesszimista, kishitű életre szegeződik, akkor az történik meg a szubjektív valóságunkban. Hiányunk lesz, baj történik, elhagynak, megcsalnak, kirúgnak, stb., ki mivel tölti teremtő idejét, milyen intenzitással, annál hamarabb ás fájdalmasabban.

Ám ha ennek tükörképére figyelünk, akkor meg az történik. Millió példám van a saját életemből is, hogy amikor valamihez megváltoztattam a hozzáállásomat, eltelt valamennyi idő, és az új gondolat-érzés-szavak csomag alapján kezdett rendeződni az élet körülöttem. Egészséges lettem betegségek helyett, amikor eldöntöttem, hogy magamat egészségesnek látom. Megtörtént minden különösebb orvosi beavatkozás nélkül, egyszerűen a bennem meglévő egészségtudatosságra kapcsolódva.

Szar a párkapcsolatod? Mert folyton erre figyelsz, ezért szar. Figyelj magadra úgy, hogy te kiváló párkapcsolatban élsz. Minden nap, minden pillanatodban érezd, hogy már megtörtént, függetlenül attól, hogy éppen mi vesz körül. Elkerülhetetlen, hogy megtörténjen. Utólag meg majd elképedsz, hogy működik. Persze, hozzáteszem, komoly hozzáállásbeli váltás szükséges, ami önfegyelmet, hitet, vágyat, koncentrációt és én-rész ugrást kér, azaz sok gyakorlást. Igen, az elején ez nagyon ritkán megy külső segítség nélkül, ezért vagyunk mi, önismereti segítők.

A hozzáállás váltás nagyon úgy tűnik a tapasztalataim alapján, hogy biztosan és hatékonyan átformálja a valóságot körülöttünk.

Mik a korlátaink? Bármit megteremthetünk?

No, ez egy akkora téma, hogy bele sem kezdek. Akivel eljutok oda, hogy már éli a teremtő átformálódását, azzal vesézzük ki ezt a területet.

Bólogatsz, és Te is szeretnéd megtanulni, mert nyitott vagy, és lelkes? Gyere, segítek, ha tényleg hajlandó vagy időt, energiát, figyelmet, kitartást, türelmet beletenni. Vagy élhetsz úgy is, ahogy eddig, nekem úgy is jó. Nézz körül, ha elégedett vagy a jeleneddel, minden rendben, csak így tovább. Ha nem, változz, mert anélkül a valóságod sem fog. Sőt! Ha egyre többet elégedetlenkedsz, egyre nyomorúságosabb dolgok teremnek körülötted. Ez borítékolható…

 

Kilencedik rend – Minden Egy

…avagy tényleg minden egy…

Amikor az élet legmélyére jutsz, akkor látod meg, hogy minden valóban Egy. Mindennel meglátod a közöset, a hasonlót, a rokonit, az eredeted forrását érzed meg.

Amikor Ramana Maharshi az önvalóról mesét, erről az egyről beszélt...

Jézust ezt az Egyet tanította…

Buddha megvilágosodása az Egy állapota…

A nagy Tao művelése az Egy megélése…

Az ASA szent törvényén járva az Egybe való út bontakozik ki…

Végtelenségig sorolhatnám az Egységünket leíró, tanító ősi kinyilatkozásokat.

A kvantumfizika megmutatta, hogy minden frekvencia, minden rezgés, aminek eredője egy tér, amit kvantum vákuumnak neveztek el. Vagy mondhatom úgy is, hogy Forrás, teremtő, Isten, Mátrix, bárhogy, ahogy tetszik. És ez a tér nem kint van valahol a világűrben, hanem mindenhol, minden ebben van, minden ennek a hatalmas és végtelen halmaznak a része, Te is, az összes szilárd anyaggá összeállt rezgéseddel, és azokkal is, amelyeket csak mérni lehet körülötted, de nem látod. Mert képzeld, ilyened is van.

Minden ebből születik, és ide tér vissza. Ebbe a bölcsőbe, ebbe az EGY nagyba, amiről fogalmunk sincs hogy mi, és gyanítom nem is lesz az elme szintjén, mert megértéséhez nem elég okosnak lenni, hanem bölcsesség szükséges, ami a szív dolga, és nem az agyé.

Nem is szaporítom a szót, mert érteni úgy sem fogod, csak megérezni. Hát érezd az Egyet, erre biztatlak, és nem lesz többé ellenfeled, családi drámád, bunkó főnököd, szemét párkapcsolatod, mert:

"Ki az összes létezőket önnön lelkében szemléli,
minden lényben a Lelket látva többé nincs oka félni.
Mert ki minden létezőben önnön lelkére rátalál,
Az Egységet ismerőhöz hogy érhetne fel gond, homály?"

Ísa Upanisad (Tenigl-Takács László fordítása)

 

Kilenc +1: Stresszkezelés

Itt találod a videót, amin erről beszélek:

Sebestyén Zoltán

https://emberforman.blog.hu/2019/02/21/egyeni_konzultacio_737