Valamikor réges régen élt egyszer egy fehér hajú, nagyszakállú, hosszú körmű, öreg. Biztos fiatal is volt valamikor, mert nyilván való, hogy nem öregként született, de én mindig idősnek látom, csendben beszélőnek, ücsörgőnek, borszagúnak, ápolatlannak. Olyan igazi remeteforma, ruhái rongyosak, koszosak, fogai kihulltak rég, ráncos arcában szakálla felett mélyen ülnek a szemei. Sokunknak a régi bölcsekről alkotott képe nem ilyen, képzeletünk szépíti a külsőt, mintha őseink filozófus és metafizikai nagyjai remete életükben állandó igénye lett volna a tiszta és vasalt ruha, ápolt szakáll, frissen fürdetett test. Gyanítom nem így volt. Akit én látok, az is bölcs, ám a drámaian realisztikus képben gyűrött, torzonborz, viskója omladozik az erdő mélyén, és a patakhoz sem fürdeni jár le alapos rendszerességgel. Honnan van a bora? Gondolom, az élelemmel együtt a népek hozzák azt is, akik véleményéért cserébe ellátják a földi javakkal.

Az öreg bölcs naphosszat csak üldögél viskója mellett, és töpreng. Amikor éppen bekapcsolódom töprengésébe, az emberi életen mereng, az eredeten, és az eredetből való megszületésen dilemmázik békésen.

„Eredet: Mindenkinek egy. Valahol minden lény szellemi magja egy, a kőnek is a lábamnál, a fának is a hátamnál, az embernek is, aki vagyok. Igazából nincs is kő ott, és sem fa, sem róka, sem ember, ahol minden egy. Csak EGY van.

Kettő: Kiáramlás, kiájulás, kitágulás, kiszáguldás, kiesés. Az Egyből való kinyújtózkodás. A kinyújtózkodás lehet a jó szó. Nem leszek más, Egy maradok, az eredet vagyok, de kinyújtózkodok ebből az EGY-ből, és lesz egyénem, lesz szellemem, anyagom, leszek ÉN. Kettő vagyok, egy az EGY, kettő az ÉN. Olyan vagyok, mint egy csáp, kinő az Egyből, bent a mélyén Egy, de rárakódik a lény formája a szellemi csápra, rárakódik hús és csont, vagy héj, vagy szőr, vagy levél, vagy kéreg. De rárakódik nálam az emberi lélek is. Ez az ÉN, aki vagyok, ilyen. Emberformán lett ÉN. Lett keze, lába, és lettek gondolatai, és töprengése, viselkedése, hozzáállása, tulajdonságai.”

A vén bölcs élete nem túl izgalmas a fizikai síkon. Ücsörög, néma, töpreng. Amikor jönnek hozzá, időnként motyog néhány mondatot, amit a körötte izgatottan várók sebesen megjegyeznek. Időnként eszik egy kis ételt, amit mellé tesznek, iszik az agyagkancsóból bort vagy vizet, amit éppen benne talál, vakarózik, hiszen folyton rágják bőrét a rovarok, és amikor a szellemi szférákból időnként visszatér, feláll, zsibbadt tagjait nyújtogatja, böfög, káromkodik, és ha nem bírja saját bűzét, levánszorog a patakhoz.

Én a bölcstől azt kérdezem, mi ez a sokszínűség bennem? Kérdezem, jelen időben írva, hiszen ahol mi találkozunk, ott nincs idő, ott nincs tér, vagy inkább úgy fogalmazok, ezeken átlátok könnyedén, amikor tőle kérdezek.

Mi ez a sokszínűség bennem?

„Válasz: Egyszerre vagy EGY, és egyszerre vagy ÉN. EGY vagy, az mindig vagy, nem is tudsz nem EGY lenni. Ám amikor ÉN vagy minden ÉN is vagy. Minden ÉN benned van, hiszen EGY vagy.”

Unottan elfordul, piszmog valami bogyóval, beveszi a szájába, csócsálgatja, majd kiköpi. Megvakarja a hónalját, krákog, húz egy nagy kortyot a kancsóból, böfög, és nem szól többet. Ideje - gondolom - visszatérnem a magam idejébe és terébe.

Visszatértem.

Nekem a válasz nagyszerű. Rövid, lényeges, egyszerű, világos, töprengésre késztető.

Egy gömböt látok. A gömb az EGY. Az vagyok én, az vagy Te, az minden és mindenki.

A gömbön egyszer csak lesz egy réteg. Az ÉN. A kettő. Rárakódik valahonnan. A gömb magja az EGY magára húz egy héjat, felöltözik, és azt látom sorban jönnek a héjak, egyre több és több és mind öleli az EGYet. Minden héj az ÉN különböző formája. Jól láthatóan rétegződnek, elkülöníthetőek, megjelennek, eltűnnek, folyamatosan pulzál, lüktet az EGY körül ez a héjszerkezet, változik, lefoszlik és előtűnik, ám az EGY állandó.

A héjszerkezet minden látható és láthatatlan, ami az EGYből kiáramlik. Héj vagyok én és te, a hangya, a pók a sarokban, de héj a homokszem, és héj az alma, és héj a Hold, a Vénusz, a Nap, és héj a csillagköd. Mind az EGY-ből kiáramló energia.

Az EGY van.

Az EGY bennünk mindig van.

AZ ÉN, a héj is mindig van, végtelen számban van, állandóan változva, olykor lefoszlik belőle, olykor keletkezik új belőle.

Az EGY állandóan változatlan.

Az ÉN állandóan változó.

Kettő vagyok: EGY és ÉN.

Ha tükörbe nézek, akkor a végtelen héjból valóban csak egy héjszeletke vagyok. Látom a fejem, a testem, a végtelen sejtből összetákolt embert. ÉN.

Azon töprengek, hogy a Test felületesen szemlélve valóban egy, mindentől elkülönülő, individuum. Talán az egoizmus gyökereit is ez táplálta valamikor, ez a csalóka kép, hogy belenézek a tükörbe, és látom, mástól különbözök. Nem vagyok olyan, mint Józsi. Pedig a test sem más, mint minden egyéb ebben a világban. Folyton cserélődnek, pusztulnak és újjá születnek a sejtek benne, lefoszlanak, és belépnek, pont úgy, mint a gömbön a héjak. Amikor lefoszlok majd ezen élet végén, amikor eltűnik az ÉN, akkor már végtelen változáson ment át a test is addig, végtelen kis halál, eltűnés, lefoszlás volt. A test teljes eltűnése nem lesz újdonság, hiszen kicsiben végtelenszer megélte önmagában. És az új születését is megélte végtelenszer. Valószínűleg ami kicsiben igaz, az a test szintjén is igaz lesz. Lefoszlik és újjá születik. Lehet, a régiek ezt értették reinkarnáció vagy újjászületés alatt.

Amikor a személyiségemre nézek, már nem tudok egoista lenni. A személyiségem struktúrája elsöpör minden gondolatot, ami az individuális különcködés körött forog. Mai ember önbizalmának hatalmas mankója, hogy egyéniség, hogy különb és más másoknál, hogy egyedi. Valahol egész életemben valami rettenetesen tiltakozott bennem, hogy ezzel megbékéljek, és azonosuljak. Láttam, hogy különbözök a testben, de éreztem, hogy ez nem fontos annyira, hogy erre önbizalmat építsek.

Mi lenne, ha az emberiség nem a különbségre, hanem az egységre, a hasonlóságra építené az önbizalmát? Mi lenne, ha sem egyéni, sem családi, sem nemzeti szinten nem az elkülönülést erősítené, hanem a hasonlóságot, a közös eredetet, az EGY-hez tartozást?

Lehet, nem vagyunk még erre kollektív érettek? Most még az elkülönülés az érték?

Csapongok, nem baj.

Személyiség.

Személyiségem figyelésével látom, mennyire hasonló vagyok másokhoz, azonos lelki energiákból gyúrva, finom különbségekkel. A testnél még megvan az illúzió, hiszen ha nagyrészt egyformák is vagyunk mi emberek, a különbségek nagyon feltűnőek legtöbb esetben. A személyiségnél már sokkal finomabb a különbség. Józsi gyakrabban dühös, én meg ritkábban. De mindketten tudunk dühösek lenni. Az összes alkotóelem áthatja a személyiségemet.

Azon töprengek, hogy az emberi forma is hasonlatos a nagy univerzumos képemhez, miszerint a világmindenség EGY és ÉN gömbformában, héjszerkezettel létezik. Az ember egy gömb, és a rétegeinek egyike a személyiség. A gömb magja itt is az EGY, a rétegek pedig az ÉN. Az ÉN legkülönfélébb struktúrái. A legkülső héj a test, a végtelen sejtszerkezetből összeálló, folyton változó, lüktető, reagáló test. Egy belső réteg a személyiség. Gyanítom, van egy véges mennyiségű személyiség alkotóelem, ami az élet során folyton átrendeződik, folyton lüktet, változik, van amikor a béke, van amikor a lázadás erőteljes, van amikor a duzzogás, van amikor a felszabadultság, van amikor a megengedés, van amikor a merevség jellemzőbb. A tulajdonságaink véges számúak, de kombinációjuk gyanítom végtelen. Lefoszlik rólam a düh egy időre, hogy a kedvességnek adjon teret egy időre. És ez addig van, amíg vagyok ÉN. Amikor nem vagyok, akkor is van, mert ezek a tulajdonságok más ÉN-ben is működnek egy időben, és különböző időben is.

Itt is igaz, az ÉN állandósága pont a folytonos változás. Úgy tűnik, meghal az ÉN, de igazából csak változik, átalakul más ÉN-né. Ahogy ma sem vagyok olyan, mint tegnap személyiségemben. Mert változtam.

Ha egy ember magja az EGY, ami állandó, és örök, a héjak meg folyton változóak, pulzálnak, néha teljesen lefoszlanak, aztán újra megjelennek, akkor mi végre a pánik az elmúlástól?

Ha az ember látja az örök részét, maximum kedélyesen érdemes szemlélni a folytonos változások sodró áradatát. Nem?

A héj bennem a test és héj a személyiség is. Van még héjam?

A régiek kevésbé egoista szemlélete megengedte, hogy észrevegyék, valami féle hajlamokkal születünk, és ezek a hajlamok kategorizálhatók, csoportosíthatók. A régiek látták, elsősorban nem egyének vagyunk, hanem emberiség, és az emberiség néhány karakter csoportra oszlik szét. Jellemzően a fontosabb alkotóelemek voltak a bázisok, így a tűz, a víz a levegő a föld, és ritkábban a fém. Egy ember, amikor tűz karakter, akkor teste és személyisége is nagyrészt a tűz karakterre jellemző tulajdonságokat hordozza dominánsan. Megjelenik benne minden karakter, de a tüzes jegyek erősebbek. És így tovább. Asztrológia, régi indiai tanítások, kínai bölcselet, bármerre nézel, a karakterekbe csoportosítás a régiek bölcselete volt. Az egyén másodlagos, a karakter lényegesebb.

Ma úgy látom - lehet nem jól -, ám úgy látom a személyiség és test mögött, vagy előtte inkább van egy héj, ami előbb épül fel, és erre épül a test és a személyiség. Amikor a belső magunkból az EGY-ből kiáramlik a héjrendszer felépüléséhez szükséges energia, elsők között biztosan ott van a karakter héj kialakulása.

Az ősi Asztrológia jó alap ennek átlátásához, ahogy szimbólumai a bolygók (gömbök) hatásai átjárják az emberi létforma lelki síkját. Ahogy a csillagállások meghatározottságot adnak, amiből egyéni akarattal időre kibújhatsz, de meghatározottságát el nem tudod söpörni egy életen át sem. Mérleg napom, kos aszcendensem folyton itt lüktet bennem, skorpió holdam meghatároz, gúnyáját nem vethetem le, és nem is akarom. Ezek héjak, amiket érdemes elfogadni, velük békében áramolni.

Mi a sors?

Egy információ? Egy héj? Az első héj? Az EGY kiáramlásának az ÉN-be (emberi formába) első héja? Az ÉN első héja?

Talán.

Talán a sorsra épül fel a karakter, a személyiség, a test. Minden úgy alakul, hogy a sors információ teljesüléséhez megfelelő karaktert, személyiséget, és testet kapj? A karakter állandósága, és személyiség változásai, a test változásai a sorsban fogantak már, hozzá idomulnak?

Lehet.

És mi van a szerepszemélyiségekkel, a maszkokkal?

Jung perszónának hívta, amit Hamvas maszknak. Szerepszemélyiségek vagyunk. Különböző helyzetekben másként viselkedünk, más személyiség csomagot mutatunk a világnak. Tényként kezelhetjük, hogy személyiségünk sokszínű, bennünk kavalkád, sokadalom van, tudunk megértők és ítélkezők lenni, egyik nap bohókás, másnap depressziós, aztán dühös, és tündöklő is.

Mi ez a sokadalom bennünk?

Ki az, aki fél bennem ma, tegnap meg miért nem félt? Ki az bennem, aki ma megbocsát, és öleli kedvesét, tegnap meg mélyen meg volt sértve, és elutasító volt? Kik azok bennem, akikből egy ugyan abban a pillanatban imád együtt lenni kedvesével, ám egy másik egyedüllétre vágyik? Ki az bennem, aki bejárná legszívesebben a világot, kalandor lenne, utazna, tapasztalna, inna nagyokat, szórakozna, és ki az, aki legyint egyet, és csak ül, és mereng, és nem megy sehova?

Mi ez a sokadalom bennünk?

Amikor a személyiségemre nézek, akkor látom igazán, hogy alig van egyéni bennem. Maximum a csomag, ami vagyok egyedi máshoz viszonyítva. Ám az összetevők ugyan azok. Bennem is van düh, elfogadás, alázat, kedvesség, harag, béke és békétlenség, gúny, irónia, őszinteség, bátorság, gyávaság, és még sokan mások, csak más arányokban, mint másban. Mindannyian emberformán személyiségünkben egyazon alkotóelemekből készültünk, késhegynyi különbséggel. Olyanok vagyunk, mint egy étel, mint egy gulyás például, ugyan azokból készül, ám a késhegynyi különbség a fűszerekben némi különbséget eredményez, ettől egyedi az étel.

Most éppen úgy látom, hogy a perszónák sorsunk, személyiségünk és karakterünk összegyúrt megnyilvánulásai a külső világban. Sorsunkból eredő meghatározott karakterünk lüktető személyiségünk közös arcai a társadalmi külső igények tükrében.

Miért van, hogy emberek, kik együtt élnek, gyakran kettősségben viszonyulnak egymáshoz? Egyik nap nem győz gyönyörködni a másikban, hálás minden percért, amit együtt töltenek, máskor meg a váláson agonizál, és legszívesebben aznap elköltözne?

A kérdés:

Ki az bennem aki imádattal van a másik felé?

és:

Ki az bennem, aki elmenne?

Nincs szájba rágós válasz. Csak válasz: maszk, perszóna, énrész, szerepszemélyiség. Sok nevük van bennünk.

Akiben nincs ez a dilemma, annak sorsában csak az egyik maszk létezik, példaként legyen: aki maradna. Férjhez megy, és a gondolat sem merül fel az elkülönülésről egy életen át. Sorsában fogant együttélés, karakterben megjelenő puha, ölelő, meleg szeretet, személyiségben ehhez igazodó hűség, kitartás, egygondolatiság. Van ilyen, találkoztam ilyen élettel, nem eggyel.

Persze ebből van kevesebb. Kényelmes, és meghitt párkapcsolati sors, karakter, személyiség.

A válasz a dilemmára: sokszínű szerepvilágunk személyiségünkben.

Visszakanyarodva: Mi a jó döntés egy vívódós kapcsolatban? Nincs jó döntés. Bármelyik döntést hozod, a másik örökké a részed marad. Hallgatsz a szakítós perszónádra, mert a barinők vagy barik (külső társadalmi hatás) ezt duruzsolják a füledbe, és szakítasz. Kis idő múlva a fejedet vered a falba a másik hiányától, és az együtt lévős perszónád üvölt benned, hogy elszúrtad! Hallgatsz az együttlévős perszónádra, mert a barinők vagy barik (külső társadalmi hatás) ezt duruzsolják a füledbe, és együtt maradsz. Aki menne benned, kis idő múlva megint nyafogna, hogy milyen jó egyedül.

Más példa:

Egyedüllétben él valaki már jó ideje, kényelmes, akció nélküli életben. Benne az egyik én-rész egy karosszékben ringatózva szürcsölgeti a koktélt, és azt mantrázza: De jó így, egyedül, nem zavar senki, nem kell alkalmazkodni, nyugi van. Ám egy másik én-rész meg folyton csipkedi a fülét, hogy szeretné megosztani egy társsal az életet, hogy szeretni, szeretkezni, ölelni, nevetni akar, együtt lenni. Bárhogy döntesz, valaki benned elégedetlen lesz, egy másik meg elégedett.

Megint más példa:

Munkahelyeden azon dilemmázol, hogy karriert építs, vagy vállalkozást. Az egyik személyiség részed meggyőződéses, hogy a biztos állás és karrier a tuti, a másik meg folyton menne, és gigavállalkozást építene. A társadalomból mindkét hatás állandóan ér és támogat/gyengít. Mi a jó döntés?

Jó döntés nincs. Csak döntés.

Akinek sorsában kettősség van, annak érdemes megbékélni a kettősségével döntéstől függetlenül.

Bennem kettősség van folyton, még azzal kapcsolatban is, hogy mit főzzek, mi lenne a jobb választás a következő túrára a csapatnak. Ez a kettősség pl. gyakran hármasságba, négyességbe is átcsap.

Mit teszek?

Meghozom a döntést, és megbékélek, nem gondolok többé a más ételekre. Vaddisznóból főzök gulyást, és kész. Megcsinálom, és kész. Békében vagyok az étellel, a választásommal, és az alternatívákkal is, őket is szeretem, de nem főzöm meg őket. Békét teremtek dilemmázás helyett. A döntés után pedig vállalom minden következményét a döntésnek. A társaságból két embernek nem ízlik, 10 meg elájul tőle, olyan finom, és 3-szor szed. Elfogadom, akinek nem ízlik, és együtt táncolok azokkal, akiknek igen. Párkapcsolatban maradok, ezt a döntést hozom, és a figyelmemet a köztünk lévő egységre és szépségekre fordítom, a fülemben különélést harsogó én-részem pedig elfogadom, de a fülemben egységet mantrázót emelem. Hozok egy döntést, hogy vállalkozom, és annak minden előnyét élvezem, minden nehézségét elfogadom. Ma horgászni megyek, azt a döntést hozom, és aki meg bennem sztrájkol, mert inkább otthon maradt volna füvet nyírni, azt elcsendesítem, és elfogadom.

Szabad akarat. Szabad döntési lehetőség. Szabadság.

Ez megint egy héj.

Szabadon tudunk döntéseket hozni, ez egy jól kivehető emberi létformára jellemző héj a létezésben.

Héjaink:

Sors

Karakter (determinált hajlamok)

Személyiség (véges számú tulajdonságok és szerepszemélyiségek lüktető káosza)

Test

Szabad akarat (döntési lehetőség)

Van még héj?

Biztosan.

Hogy mondta az öreg?

„Egyszerre vagy EGY, és egyszerre vagy ÉN. EGY vagy, az mindig vagy, nem is tudsz nem EGY lenni. Ám amikor ÉN vagy minden ÉN is vagy. Minden ÉN benned van, hiszen EGY vagy.”

Minden ÉN is vagyok.

Te, aki szintén ÉN is vagyok.

Látom a tested, ami valóban különbözőnek tűnik, de az csak látszat? Az én sejtjeim pont olyanok, mint a tiéd, csak másként rendeződnek.

Látom a személyiséged, ami valóban különbözőnek tűnik, de az csak látszat? Az én tulajdonságaim, szerepszemélyiségeim pont olyanok, mint a tiéd, csak másként rendeződnek. Egyik dominánsabb, a másik éppen eltűnt.

Van szabad akaratunk.

Van sorsunk.

Van karakterünk.

Mindenünk van, neked és nekem egyaránt.

És van EGY bennünk.

Sebestyén Zoltán