Ha nagyon őszintén színt kellene vallanom az életemről, akkor biztosan az egyik vezérmotívum a tudatos önsorsrontás lenne. A nézőpont a hagyományos fogyasztói ember perspektívája, ahol a fontos dolgok a népszerűség, a hírnév, hatalom és hasonlóak gyűjtése, hozzájuk az értékesség kötése.

Amennyiben ezek az értékmérők, akkor valamiféle úri eleganciával sikerült eddigi életemben mindig elillanni előlük, de nem ám valami féle butaság, vagy lúzerség miatt, hanem előre megfontolt szándékkal, vagy úgy is fogalmazhatnék, hogy amikor megkísértett a hírnév, siker vagy pénz, azonnal vettem a kalapom és kabátom, már mentem is tovább, el onnan, amilyen messze csak tudtam.

21 évesen egy 4000 főt számláló egyetem és főiskola hallgatói önkormányzatának szenátorává akartak nagy egyetértésben megválasztani. Micsoda dicsőség, micsoda diadal, micsoda pompa, mondaná az egyszerű ember fia, és már sütkérezne is a siker fényében. Ám én megvontam a vállam, és közöltem, bohócnak keressetek mást, és lemondtam minden posztomról, titulusomról, teljesen kivonulva a hallgatói önkormányzatból. Már akkor elkezdődött a nemnormalitásom, a tudatos önsorsrontásom a modern társadalom perspektívából.

Miért tettem ilyet? Ha racionális választ kellene adnom, olyat nem tudok. Ha egy magasabb nézőpontból kérdezel, akkor megnyugtató, bölcs, és nagyon érett válaszom van: Mert pontosan éreztem, az nem az én utam, és a hírnév, politika, helyezkedés, státuszok már akkor sem érdekeltek.

Így kezdtem, és ez a motívum, hogy folyton kicsúszom a nagy hírnév, nagy hatalom, nagy népszerűség, nagy siker ölelni akaró karjai közül, máig egyik zseniális képességem. Szinte abban a pillanatban, ahogy felém kígyózik a szürkületből, és magához akar csalogatni valamelyikük, én pördülök egyet Rejtő Jenő hőseinek egyszerűen és nemesen csillogó egykedvűségével, és már ott sem vagyok.

Volt kollégáim, barátaim, ismerőseim most bólogathatnak, mindig, amikor a siker kapujában voltam, leléptem. Kineveztek volna egy munkahelyen, és hatalmas előreléptetés, nagy pozíció várt, én: tipli. Nagy pénz ígérete egy üzleti vállalkozásban, de az etikailag nekem nem volt komfortos, mert az embereket becsaptuk volna szokásos fogyasztói üzleti felfogással: tipli. Parádé a spiriszínpadon, nagy hókuszpókusz, mágus, guru, celebtudatosIsten szerep: tipli. Marketing? Népszerű posztok? Azt írd, ami népszerű? Úgy beszélj, úgy kommunikálj, hogy a tömeg tátsa a száját?

Ezt mind meghagyom másoknak, akiknek a hírnév és hatalom, és népszerűség mámora kell az önbizalmukhoz, a nagy szlogenek, reflektorfény és kitudjamégminem. Mert erre sokaknak van szükségük, hogy magukat szeretni tudják, hát legyen övüké.

Ami vagyok:

Az ember, aki tudatosan megtesz mindent, hogy ne legyen ismert. Ezt a díjat vállalom! Tűzzék csak ide a mellkasomra!

Miért?

Miért csinálom ezt?

Racionális és logikus magyarázatért kiállt a dolog?

Én inkább egy mesével adok értelmet az eltökélten kitartó és a fogyasztó társadalmi perspektívából önsorsrontó cselekedetemnek.

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer Pista bácsi. Még pont az Óperenciás tengeren innen, egy kis kunyhóban. Csendes, visszafogott életet élt már vagy 20 éve, amióta meghalt a felesége, és a gyermekei távol a világban szétszóródva éltek. Egyedül, napi megszokásaival éldegélt, művelte a földjét, ami táplálékát adta, kijárt a közelben lévő piacra árulni, és sokat alkotott csendességében, festegetett, rajzolgatott, töprengéseit, az élet megfigyelését papírra vetette.

A szomszédjában élt a nagy és híres Jupó, a messze földön híres festő, aki szenvedélyes, nagy életétvágyú ember hírében állt. Jupó naphosszat alkotott, és kiállításokra vitte műveit, híres volt, lépten-nyomon megállítottak, ragyogott, csillogott, népszerűségében hatalmas, elbűvölő. Alig volt otthon, házát bejárónő rendezte, kertésze volt, és komornyik, meg szolgálók, nagyvilági, gazdag életet élt.

Egy nap Pista bácsi meghalt.

Van ilyen, élünk, és meghalunk.

Jupóhoz is eljutott a hír, hogy a szomszéd parasztnak vége lett, nem nagyon hatotta meg, nem ismerte, fura fazonnak tartotta, ambíció nélküli, jelentéktelen figurának. Isten nyugosztalja.

Aztán teltek az évek, és Jupó is öregedni kezdett, egyre nagyobb energiára volt szüksége, hogy fenntartsa a hírnevét, hogy az 5 perces társadalomban (5 percig képes figyelni egy információra a nép, utána új izgalom kell) talpon maradhasson. Alkotott, festett, rajzolt, ám minél jobban igyekezett, annál kevésbé sikerült növelni a népszerűségét.

Egy nap azt látja, hogy a szomszédban jönnek-mennek az emberek. Átkiabált:

• Jó napot, mit csinálnak maguk ott a szomszédban.
• Ó! Hát maga nem tudja? Itt van a híres Kun István kiállítása!
• Kun István? Az ki volt?
• Itt lakott vagy 50 évig. Nem ismerte?
• Pista bácsira gondol?
• Magának Pista bácsi? De szerencsés, hogy ismerhette…
• Miért mondja ezt? Az egy csendes paraszt bácsi volt, mit állítanak ki tőle, amire ennyi ember kíváncsi? A szerszámait?
• Maga hol él ember? Itt él a szomszédságban, és azt sem tudja, hogy minden idők egyik legnagyobb művésze volt a szomszédja? A legnagyobb festő, a legnagyobb grafikus!

Ez olyan volt, mint egy tarkón csapás. Micsoda??? Az a paraszt bácsi mint híres festő??? Nyomban utána járt, mi is ez a téboly. Kiderült, hogy halála után a gyermekei megtalálták a pincében az apjuk hagyatékát, és annyira tetszett nekik, hogy elvitték egy hozzáértő, érzékeny művészhez. A művész napokig nem tért magához ámulatában, és elvitte a barátaihoz. A barátai lesokkolódtak a látványtól, és így terjedt a híre tovább. Néhány év múlva képei vagyont értek már Pista bácsinak, de a gyermekei nem adták el őket, inkább az alkotása helyszínén lehetővé tették, hogy eljöjjenek az emberek, és többek legyenek a képek által. A képek és rajzok ma az egyik legmagasabban értékelt művek, de csak eszmei értékük van, mert nem eladóak.

Jupó aznap nem aludt. Másnap sem. Míg ő egész életét sürgéssel és forgással töltötte, alkotott, értékesített, mindent beleadott, hogy népszerű és híres festő lehessen, a szomszédban egy paraszt sokszorosan lekörözte úgy, hogy egy szöget nem ütött be a sikerért.

A halála napján Jupó szomorú és megtört ember volt, utána néhány évvel elfeledték összes alkotását, és az idő homályába veszett az emléke is.

Eddig a mesém.

Amikor valakinek a lelke mélyéből fakad az alkotása, az életmódja, a hozzáállása, a szeretete, és ettől el nem tántorítható, bármilyen csalfa ígérettel is kecsegtesse az élet, akkor halála napján úgy lép át egy másik világba, hogy elmondhatja: Megvalósítottam a legnagyobbat, amit csak tehettem, hű voltam, el nem csábultam, tettem a dolgom, amit a sors nekem szánt.

Önsorsrontó volnék, mert már vagy 10-szer sorsdöntő pillanatokban nem azt tettem, amit a józan ész diktált és a fogyasztó társadalom? Mert hallgatok arra a belső hangra, aki mindig jelzi, merre tovább, ha az nem is az egyszerűbb, hanem a nehezebb út kívülről nézve?

Nem hiszem. Inkább úgy fogalmazok, megvalósítom a legnagyobbat, amit ember tehet ebben az emberformában, kiteljesítem, amit nekem szánt a sors, amit valójában szánt nekem az élet, én valóban művelem az életem szeretetben, kitartóan, eltökélten, felemelt fejjel, derűsen, és ehhez nem kell siker, sem csillogás, csak egyszerű és derűs élet.

És mi ez, mi ez a derűs ténykedés, élet?

Szolgálni az embereket, hogy megtanuljanak boldogan élni, és szolgálni az embereket, hogy megtanuljanak közösségben élni. Mert bizony sokan elfeledték ezeket, ezért is van nagy szükség a tanítókra, mint én, akik csendben, a háttérben ügyködnek, serényen, szorgalmasan, távol a rivaldafénytől, megtartva az eredeti küldetést, azt torzítani, másítani, lefokozni nem engedik holmi hírnévre lecserélve.

Jupó híres életet élt, Pista bácsi dicsőt.

Jupó nagy igyekezettel élt, Pista bácsi szerény szorgalommal. Mindkettő út mindig választható, halálunk napján pedig jön a számadás, amikor bele kell nézni a nagy tükörbe, és elszámolni a lelkiismeretünkkel, vajon a lelkem útját jártam tisztességgel, vagy csak csapódtam amerre az élet pillanatnyi hóbortja rángatott? A bölcs és nagyszerű voltam, derűs harmóniában, vagy…

Sebestyén Zoltán
https://emberforman.blog.hu/2019/…/21/egyeni_konzultacio_737