Nem különösebben szerette magát.

Sőt, életének java részében kifejezetten gyűlölte magát. Csak a legvégén, halála előtt nem sokkal ébredezett, és látta meg a szépet is…

Reggel volt, szokásosan sivár, jellegtelen, szürke hétköznap kezdete, 56 éve ugyan úgy minden, lapos egyhangúságban kávé, wc, udvarias mosoly a férjnek, mikor elmegy a hivatalba, fürdőszoba, belenéz a tükörbe, és gyűlöli magát. Nagy rutinnal, évtizedek alatt összegyűlt vehemenciával köp magára, odáig fejlesztette önutálatát, hogy kéjes lassúsággal dobja le magáról a világoszöld kombinét, és undorodva bámulja a lógó, ráncos bőrét, petyhüdt végtagjait, süppedő és aszott izmait, leélt arcát.

Amikor fiatal volt csak úgy natúr, húsáig égett ösztönösséggel vetette meg a rá visszanéző csúfságot, most, így életének második felében már sok-sok tapasztalattal a háta mögött egészen bámulatos mélységig jutott az önszidalmazásban.

Érdekes dolog látni ezt a nőt, ahogy a tükörben tébolyult elszántsággal minden nap üvöltve szidja magát, majd festéket kap elő, cicomát, készletet, ecsetet, ceruzát, és órákig festi, keni, mázolja magát, míg a valóságában a rothadását el tudja rejteni. Ott áll, mezítelenül, kreál, önmagából kreál egy új lényt, akit estig fenntart, csakhogy a világ számára elfogadható legyen.

Nagy szerencsétlenség a szerencsétlenségében, hogy a világ pont magasról tesz egyébként rá, hogy milyen maszkkal, és anélkül egyaránt. Mert 3 másodpercnél többet még soha nem foglalkozott senki a nő külsejével. Nézzük a három másodperceket:

• Kedves Joli, milyen csinos ma!
• Ó köszönöm.

Másik szitu:

• Drága Joli, milyen gyönyörű vagy!
• Ó, köszönöm.

Harmadik:

• Jó napot Joli, szép napunk van!
• Igen, József, ragyogó!

Ebben mi volt a külsővel való foglalkozás?

Az, hogy József magában annyit tett hozzá kb. 3 másodperc erejéig, hogy:

• Hogy néz ki ez a nő már megint, hányás…

56 éves Joli ebben az időpillanatban, és 1969-ben él. Élete minden napján lezajlik valamelyik 3 másodperc, és amiért reggelente pontosan 1,5 órát fest a tükörben. Vagy megdicsérik udvariasan, és tovább állnak, vagy az időjárásról, egészségről, bármiről üresen fecsegve valaki megállapítja magában, hogy belehányt valaki Joli arcába, és szétkente.

Brutális nem? De reális, és valóság, megtörtént.

Egy nő több mint 50 éve így élt, akkor már 56 éve. Budapesten, a Rákóczi úton.

Joli élete kicsi korától fogva nyilván már kitalálhattad, óriási megfeleléskényszerben tellett. Első években édesanyja gigászi árnyékában, szeretetlenül senyvedett, úri környezetben, Pesti gazdag család egyetlen gyermekeként. Apa befolyásos tisztségviselő, anya kisujjeltartva itta a kávét, teát, és valami fura alkoholos löttyöt pezsgőspohárból, de nem hosszúból, hanem öblösből. Anya maszkja a dáma volt, tartás, fegyelem, úri elegancia, kimért, hideg, rideg, lelketlen, zord, megfagyott, megkövült. Apa vicces, de mereven, tudod, úgy amikor körben állnak a fontosságuktól félájult férfiak, és vért izzadva játsszák a könnyed, szellemes, öntelt hím emlőst. Ránézésre komoly és magasan intellektuális, racionális, logikus, de igazából összetört, belül darabokban hever minden. Ám a szerep az szerep, különösen a társaságban, ahol viseljük magasra emelt állal a tisztséget a hivatalban.

Kicsi Joli meg csini babával a sarokban, egyedül, rendre intve és szoktatva bámul ki a pofijából, és kutya sem törődik vele, mert mindig, minden fontosabb!!!

Bocsánat, törődik vele anya, minden nap dorgálja fegyelmezetten a rossz tartása, rendezetlen haja, koszos kezei miatt, meg még ami éppen eszébe jut.

Joli gyermekként szorongó, tiniként elkeseredett, húszas éveiben beletörődő (hozzá is megy egy fiatal, ambiciózus hivatalnok jelölthöz jó apaminta szerint), harmincasan végtelenül magányos, gyermektelen, negyvenesen sivár, ötvenesen megtört.

Borzasztó élet nem?

De igaz, tényleg!!!

Azon a napon aztán történik valami nagy!

Pedig ugyan úgy kezdődött a napja, mint addig mindig, szürkén, közel a Blahához a 2. emeleti tágas saroklakásban, reggeli öngyűlölettel a tükörben, cicoma, találkozás a szomszéddal, csinos vagy, találkozás Józsival, émelygés, bolt, céltalan lődörgés, álszent és felszínes beszélgetések városszerte, de szigorúan Pesten, Budára át nem menni! Aztán haza, és akkor jött egy fullajtár:

A férje a hivatalban szívinfarktusban meghalt!

A fullajtár fiú el, ő meg áll az ajtóban a küszöbön, és nem tudja mit kell tenni, érezni, üres mint egy köcsög belseje, mint egy akvárium hal nélkül, üres, kong és semmi.

1 hétig semmi, bezárja a kaput és néz. Néha eszik, iszik valamit, ki sem lép az utcára, nem enged be senkit, még a reggeli megvetés is elmarad. Amikor eldől a fáradtságtól alszik egy kicsit.

Talán egy hét telt el, amikor beleáll a tükörbe, de nem reggel, nappal van, besüt Buda felől, azaz lemenő nap van, és nézi magát. Nem gyűlöl, üres. Mezítelenül áll, és nem gyűlöl.

Üres.

Figyelem, de nem gyűlöl tényleg, csak áll, nézi a petyhüdt testét, majd felöltözik lassan, és elmegy. Temetés van.

Nem sminkelt, és világos, sárgászöld ruhában áll a megdöbbent gyászolók közt. Arca szenvtelen, semleges, üres. Otthagyja a temetést.

Hazamegy és kinyitja a rejteket, ahol zsákszámra dugdosta a férje a pénzt. Egyet a hóna alá vesz, és elindul, kimegy az utcára, és osztogatni kezdi. De már nem üres az arca, hanem üdvözült, mámoros, már-már tébolyultan szenvedélyes! Ad mindenkinek, akivel találkozik, egyre többen jönnek, és végül valaki kirántja a zsákot a kezéből, többen összeverekednek rajta, ő félreáll, és figyel. Püföli egymást három ember, majd az utolsó koncon is „megosztozva” szétszélednek.

Nagyon sok zsákja van otthon.

A férje nagy karriert futott be, neki mindent megvett, amihez csak kedve támadt, és emellett zsákszámra dugdosta a pénzt.

Néhány hónap alatt elosztogatta, mindenfelé a városban.

Bolond.

Aztán meghalt 1973-ban.

Utód nélkül, csendben, egyik reggel nem ébredt fel. napok múlva törték rá az ajtót, és vitték el a már szagot eresztő hulláját.

Az utolsó 2 év ébren telt. Felébredt a gyűlöletből és önmarcangolásból. Nem csinált semmit, nem olvasott semmit, nem ment sehova, otthon volt, boltba járt, és kerülte az embereket. Remete volt. Felismerései lettek, úgy is mondhatnám, bölcsesség ébredt benne.

Azt hiszem megbolondult, a szó legszebb értelmében. Nem érdekelte semmi, ami abban a társadalomban fontos volt, pénz, karrier, politika, helyezkedés, rang, előkelőség, elvtársak, semmi. Városi remeteként ült, és befelé kapcsolódott.

Béke lett, és üresség. Eltűnt a régi, és új nem jött. Csak béke és üresség.

Meghalt. De nem megsemmisült, mint a modern emberek zöme, akik a halált pusztulásnak élik, és ezért elpusztulnak, hanem meghalt, átlépett a küszöbön.

A ciklus lezárult, és neki már dolga nem akadt, ezért átlépett, kilépett, újraformálódott, és megjelent.

Honnan tudom?

Mert látom.

Miért fontos?

Mert tanít élni. Ezért látom, mert okulok belőle. Ha nem kellene okulnom, akkor nem látnám őt kristálytisztán, időkön átnézve.

Neked miért írom le?

Hogy tanulj és okulj belőle, mert ahogy ő én vagyok, Te is ő vagy, és azért olvastad el, mert az ébredésedhez segít ő, időkön át, rajtam keresztül.

Köszönjük Joli!

Sebestyén Zoltán
https://emberforman.blog.hu/2019/…/21/egyeni_konzultacio_737