Mélyen elgondolkodtató történetek az elfogadásról:

Huba

Alig 800 éve történt, hogy különösen méltatlan körülmények közé került Huba. Hatalmas tömeg verődött össze a téren, ahol az inkvizíció papjai előtt kellett megvallania, hogy démoni erőkkel szövetkezett, amikor meggyógyította beteg kislányát ősei tradicionális fogásaival. A papi kaszt kizárólagos joga volt a gyógyítás, és ő bizonyítottan nem kérte a segítségüket, hanem tiltott mágiát használt. A tömeg pfujolt, az inkvizítor kimondta az ítéletet: halál!

A tömeg éljenzett.

Huba állt a bitón, és csendben búcsúzott életétől. Egy könnycsepp jelent meg a szeme sarkában, a hála könnye, mert tudta, megtette a legtöbbet, amit tehetett rövid élete során: szeretetével őrizte a családját. Ezek a papok nem tudnak a szeretetről, agyukat a kor szelleme elsötétítette, vakon élnek, vakon cselekszenek. A tömeg körülötte egy arcba sűrűsödik össze, torz, kéjes, vérszomjas arcba. A tömeg nem tehet a vérszomjáról, a kor szelleme erre nevelte őket, vakon élnek a szeretetre.

Huba felemelte a fejét, és mielőtt lezárult rövid élete megbocsátva, kedvesen, szeretettel tekintett a vérszomjas arcba.

Erzsébet:

Alig 600 éve, hogy egy kis faluban, valahol a Duna partján élt egy kedves faluközösség, benne Erzsébet a fiatal lányka testvéreivel és szüleivel. Nehéz időket éltek, mert a férfiak és fiúk csatába mentek, így nekik, a nőknek és lányoknak kellett művelni a földet, vigyázni a termést, vinni a gazdaságot. Nem panaszkodtak, tették a dolgukat, és várták haza a férfiakat.

Egy nap a távolban nagy port láttak, reménnyel telt szívvel lesték a látóhatárt, hogy vajon a szeretteik érkeznek tán haza?

Marcona arcú, nagy bajszos, kis kontyos török csapat masírozott a falu felé, már a határban jártak, amikor eléjük lépett az útra egy lány.

A nők sírva menekültek a falu másik végén az erdőbe, Erzsébet anyukája mutatta az irányt csendben, határozottan a mocsár felé, ahová nem léphet büntetlenül ismeretlen. Erzsébet nem ment velük, délceg tartással a törökök elé sietett. A török csapat megtorpant, és döbbenten nézték a lányt. Erzsébet csípőre tett kézzel kérdőn nézett a kemény férfiakra, és állt útjukba. Csakhamar elillant a döbbenet, egy janicsár ragadta meg Erzsébetet és rázta meg kiabálva arcába.

• Hol vannak a többiek te szuka? – kérdezte törökül, amiből persze Erzsébet mit sem értett.

Aztán felkapták, és magukkal cipelték a faluba be. Ott szétfutottak a férfiak, felforgattak mindent, keresték a falusiakat. Nem találtak senkit. Faggatni kezdték Erzsébetet, verték, szakadt a bőre az arcán, tört bordája, folyt a vére, ám ő csak hallgatott. Tudta mit szeretnének, mutassa meg, merre mentek a többiek. Rángatták a kezét minden irányba, de ő csak mosolygott felpüffedt arca fájdalma alól.

Erzsébet tudta, ezek a férfiak éhesek, vérre és erőszakra. Nem tehetnek róla, a kor szelleme formálta őket ilyenné, arctalan, nagy bajszú, kis kontyos fenevadakká, viszi őket a csordaszellem, és pusztítani, uralni, hódítani vannak vadítva. Tudta, a szeretteit, a falu közösségét sehogy máshogy nem mentheti meg csak saját élete árán. Áldozat szükséges, hogy a többiek biztonságba kerüljenek.

Mielőtt rövid élete véget ért, látta önmagában, ahogy édesanyja bevezeti szeretteit a mocsár biztonságos ösvényére, és eltűnnek a fenevadak elől. Aztán békésen sóhajtott egy utolsót: Szeretettel, megbocsátva lépett át a küszöbön, tisztán, hiszen megtette a legnagyobbat, mit ember tehet, megvédte szeretteit.

Csak itt, a Kárpát-medence millió megható, nagyszerű ember emlékét őrzi. No nem a történelem papírjai, hanem annál sokkal mélyebben, az itt élő nép szívébe beírva. Magyarok, szlávok, tótok, románok, németek, sok ezer nevű, arcú, nációjú emberek ők, akiket Te is láthatsz, az ő szemükön át élheted meg milyen tartással élni, milyen szeretni, milyen a lelked sugallatára, muzsikájára hallgatni, milyen elfogadóan és megbocsátva létezni. Béla a szabadságharcban orosz kard által halt ember, miközben ősei legnemesebb délcegségével masírozott a hatalmas túlerő biztos halált hozó karjába. Ment, mert hazája volt. Nem haraggal, hanem a honvédő áldozathozatalával. Judit, a fonólány a labanc uralomban, aki testvére erényét védve nyomorodott meg az ütlegelésektől. Nem volt harag benne míg élt, hiszen nagy dolgot tett, védte akit szeret. Sorolhatnám, amit látok, a sok nagyszerű, szeretetben élő embert, akik látták a fenevadat, de haragudni nem haragudtak, mert azt is látták, hogy a fenevad ezer arccal, formában, eszközzel él mindig itt a Földön, és a fenevad mindig volt, és mindig van emberi tömegbe, társadalmi „rend” köntöse mögé bújva.

A történetek valósak, időtlen tanításokat mondanak el szeretetről, megbocsátásról, erényről, nemesített, lelkesített életről. Minden kornak megvannak a rémálmai, fenevadai, idomított tömegkultusza, ahol arctalan embertömeg hömpölyög félelmektől elvadultan.

Ez a kor sem kivétel, ma is élnek Hubák, Erzsébetek, akik nem illenek bele a korszellembe, akik nem a hatalom által programozott életet élnek, hanem a lelkük zengi be életüket. Ma, amikor nem erőszak, hanem aljas manipulálás és félelem keltés a hatalom eszköze, a Hubák és Erzsébetek nem lázonganak, és hőzöngnek, hanem csendben kivonulva, hátukat egymásnak vetve elfogadják a nagy tömeg szabadságvesztett életét, és az elnyomó hatalmi aktust. Kommunizmus, kapitalizmus, fogyasztói társadalom, digitális társadalom, vírushiszti, mind a korszellem tömegterméke, valamilyen agy által kitermelt hiedelem elnyomó mítosza, amivel regulázni, korlátozni, irányítani lehet a tömeget. Ez a ma élő ember reális, normális élete immár a nagy mészárlások (világháborúk) óta. Nem szabad megzavarni a népet a tönkremenetelében, hagyni kell őket félni, reszketni, orruknál fogva vezetni, megnyomorodni, lelketlenül élni.

Ma a Hubák és Erzsébetek csendben vállalják sorsukat, ahogy régen is tették, ám most meghalni, megnyomorodni nem szükséges, a korszellem már nem kér véráldozatot. Ma nem kell meghalni és megnyomorodni mert másként élsz, gondolkodsz, érzel. Ma lehetőség van periférián élni, csendben elvonulni, és együtt érezni a megvezetett tömeggel. Ma a legtöbb, amit megtehet ki lelke muzsikáját hallja, hogy összefog, elvonul, és szeretettel ápolja önmagán keresztül a világot megbocsátásban, elfogadásban.

Én így teszek, és így tudom felhívni embertársaim figyelmét arra, hogy háborgás helyett inkább szeressen, mint elődeink, elfogadásban, megbocsátásban.

Sebestyén Zoltán
https://emberforman.blog.hu/2019/…/21/egyeni_konzultacio_737