(A képen én vagyok 12 évesen, valahol, nem is tudom hol, személem a csendes életet magamban)

Lágyan értsd, finoman, elég. Köszönöm szépen, elég. Nem kérek többet!

Ma a habzsolás és ambíciók világában üres és tartalmatlan szó az elég. Az EGO jelmondata a maximalizmus, hozd ki magadból a legtöbbet, bármire képes vagy, és még sorolhatnám a belénk táplált izzadó és erőszakos, feszes és pusztítóan arrogáns rigmusokat.

Mond ki: Elég. Köszönöm, nekem ennyi elég.

Nincs szükségem többre, mert mindenem megvan!

Végtelenül hálás vagyok a Facebooknak. A minap egy fényképész posztja jött velem szemben a hírvonalon, miszerint szeretne elérni egy önmaga számára fontos kedvelő számot az oldalának, és ezért kéri, hogy ossza meg mindenki a képet, ezáltal növelve a közönségét. Milyen csodálatos és nagyszerű tanítóvá válhat az életben a pillanat, amikor tegyük fel, eléri az áhított számot, és hátradőlve elégedetten megdicséri magát. Ott ül - szinte látom – boldog kis mámorában, az áhított számhoz kötött értékességében…

..mígnem beugrik egy kép neki egy magasabb számról, és már huss… el is illan a boldogság, helyette sóvár vágyódás veszi át az életének irányítását egy még magasabb érték iránt. Ahogy társadalmunk, ő sem ismeri az ELÉG kifejezést…

Csodálatos katarzis pont, az élet tálcán adja a bölcs felismerés lehetőségét krízis nélkül, hogy vedd észre ember, nem ettől vagy értékes!!! De vajon eszmél, ébred a halandó?

Talán, igen, nem? Egyéntől függ...

Nézd meg a srácot, aki a likeszámok bűvöletében él, önmaga értékességét, életének célját egy ilyen bizonytalan külső mérőszámra helyezi. Pedig ez egy illékony dicsőség, ma van, holnap lehet, nincs.

Vajon hogyan cselekedne, ha holnap eltűnne a szám, amihez kötötte az önbecsülését? Összeroppanna, és felkötné magát? Vagy dühödt elszántsággal építené újra az életét? Ez a kettő jellemző reakció ma a világban ilyen szituációban. Vajon tudna névtelenül, hírnév nélkül élni? Vajon hallotta-e bárkitől is, hogy nem fontos dolog a hírnév és a karrier?

Tudna-e a bölcs és szemlélődő emberhez kapcsolódni önmagában, és egy sóhajjal kijelenteni: Ennek kellett történni, ez van!

Vajon Te a külső környezet visszacsatolásaira vagy rákötve, vagy a belső értékességed kiapadhatatlan forrásából meríted énképed?

Sokat foglalkozom a hozzám fordulók önbizalmával, az esetek többségében ez egy ingoványos terület, vagy alul, vagy felül működve vannak kibillenve az emberek. A legjellemzőbb ok, hogy olyan viszonyítási pontokat használnak, amihez képest ők vagy nyomorultnak, vagy szuperszónikusnak látják magukat. Egy ember a teljesítményétől függően e kettő között himbálózik, csapong egy életen át is olykor, folyton másokhoz, külső mérőpontokhoz hasonlítva magát. Ez a modern ember önértékelési tragédiája. 

Tudod talán nem késő soha felismerni, hogy a jelen kor társadalmi elvárásai pont önmagadtól választanak el, amikor olyan célokat raknak eléd, amik csak pillanatnyi kielégülést adnak, valódi értéket nem hordoz megvalósításuk. Több like, nagyobb eladás, modernebb autó, menőbb vállalkozás, magasabb beosztás, nagyobb hatalom, szebb test, intellektuálisabb GONDdolkodás, mind-mind a globális formáló erővé növekedett EGO játékszerei, hogy a figyelmedet ne önmagad eredendő stabilitására, szépségére helyezd, hanem kifelé, a testre, a külső környezetre irányítsd.

Ott pedig már egész régóta mutatja az őshagyomány az archaikus korból, sőt most már a modern fizika is, hogy nem találsz mást, csak illúziót, amit a tudat vetít ki. Merő káprázat, az anyag, érzelmek és gondolatok érzéki és felfokozott víziói, mulandó kivetülések, amikért állandóan újra kell küzdeni, mert belőlük sosem elég.

Csodálatos örömöt, és derűt adó cselekedet az ELÉG szó megtanulása. Ha a kezdetekben tudsz örülni a kevésnek és soknak egyaránt, az remek indulás. Később aztán már eltűnik duális világunk eme két mosolyogtatóan lényegtelen kifejezése is az életedből, hiszen nem sokan jönnek, vagy kevesen egy előadásra, vagy nem sokat adtál el valamiből, vagy keveset, hanem pont ELÉG. Mindig ELÉG a like, mindig elég az étel, mindig elég az élet.

Amikor a benned élő bölcshöz kapcsolódsz, komikussá válik a sok én-rész benned, ahogy görcsöl, kapaszkodik, izzad, szenved, nyomul, vagy éppen depresszióban hánykolódik, hiszen a bölcs tudja, hogy mindez csak egy gyorsan tovalibbenő délibáb, nem valóság. Mert minden folyton elmúlik. Elmúlik a számomra jó, és számomra rossz is, és mindig ott maradok én, amíg csak élek. Így inkább érdemes a mulandó dolgokhoz nem kötni az értékemet, inkább magamhoz, a bennem lévő bölcs élethez.

Szelíden javasolom csupán, hogy talán bölcsebb lenne nem a problémákat gyűjtögetni egy életen át, és feszült szenvedésekbe merülve vegetálni, hanem a csendes és szép pillanatok folyton jelen lévő gazdagságát megélni önmagunkban, ami független a külső világ zajától. Megtalálni önmagunkban a bölcs és derűs szemlélődőt, aki egyszerre passzív és aktív az életben, passzívan elfogadja sorsát, és aktívan formálja teremtő erejével életét önmaga, és az egész emberiség javára. Az egész Föld javára, rajta minden élőlénnyel.

Amíg önmagadban egy magasabb értéket fel nem fedezel, folyton a külvilág mérőszámaira vagy hagyatkozva, és kárhoztatva.

Talán ez lehet az út egy csendesebb és bölcsebb emberiség felé. Sok éber tekintet, kedves szó, összefonódó kéz, édes illat, harmonikus íz, és az érzékszerveken túli kapcsolat érzékelése intuitív nyitottságban.

Sebestyén Zoltán

https://emberforman.blog.hu/2019/02/21/egyeni_konzultacio_737