Nem volt rég.

Valamikor a múlt század közepén talán, kisfiúként szaladtam egy nagy réten a szekérút mellett, amikor nagy csattanással zuhantam a földre, miután nem vettem észre a tuskót a magasra nőtt fű között. Sajgott mindenem, fehér vászoningem nyakamba gyűrődve, oldalamon lévő friss sebből vér szivárogva hevertem kellően ijedten és sopánkodva a fűben. Nehezen tápászkodtam fel, dörzsöltem a könyökömet, az is vérzett.

Talán két perce sem sóhajtoztam és szentségeltem ott, amikor az úton megláttam felém közeledni egy szekeret, a szekér előtt két lassan poroszkáló lovat, a szekéren egy nagybajszú idős bácsit.

Odaért.

• Gyere Palkó, pattanj fel ide mellém, hazaviszlek, látom összetörted magad ügyesen! – szólt hozzám a bácsi.
• Nem ülök én, van nekem két jó lábam, haza tudok én menni azokon! – így én
• Rendben fiam, ahogy neked jó! – és már poroszkált is tovább a két ló, maga után húzva a szekeret.

Még mielőtt messze ért volna, csak utána szóltam:

• Honnan tudja a nevemet bácsi, én magát nem ismerem!
• Tudok én cifrábbakat is Palkó fiam, rólad is meg mindenről is.
• Várjon már meg akkor, felmászok magához!

Így történt, hogy akkori életem egyik legkülönösebb utazásába fogva, felültem a bajszos bácsi mellé, aki tiszta tekintettel, szája sarkában megbúvó csibészes mosollyal húzott fel az ülésre, és bíztatóan veregette meg a hátamat.

• Jól vagy Palkó fiam? Fáj valamid?
• Mim nem fáj? Inkább ez a kérdés. Hasogat a térdem, az oldalam, és a fejemet is jó bevertem. A Jóisten megvert engem azzal a fatuskóval, hogy az utamba tette.
• Dühös vagy-e emiatt Palkó!
• Dühös hát, nem hiányzott ez a bukfenc.
• A Jóistenre vagy dühös?
• Arra, meg magamra, hogy nem vettem észre a tuskót.
• Jól vagy attól, hogy dühös vagy?
• Nem, nem jó ez nekem.
• Pillants mögéd Palkó, mit látsz a szekéren?

Kíváncsian fordultam meg, és a támlán fürgén sandítva keresztül megláttam egy őzet a szalmában, amivel ki volt bélelve a szekér hátul.

• Az meg csak nem egy őz bácsi?
• Az bizony egy őz fiam Palkó.
• Miért nem ugrik nyomban? Csak bámul ránk bambán…
• Nem tud az ugrani, mert eltört mindkét első lába. Így találtam rá az erdőben, alig tudtam kiszabadítani két fatörzs közül, mi rádőlt.
• Viszi haza vacsorára? Miért nem ütötte agyon?
• Az őz csak arra való, hogy megegyük?
• Arra hát, mi meg a farkasok, rókák is tán. Mire másra?
• Gyönyörködni benne, hogy milyen szép, arra nem való?
• Gyönyörködni? – döbbentem meg.
• Arra nem való tán?
• De, lehet. – motyogtam bizonytalanul.
• A Jóisten csak arra teremtette az őzet, hogy megegyék az emberek, meg a ragadozók Palkó? Én nem hiszem. Hazaviszem most ezt az őzet, és meggyógyítom. Meggyógyítom, és ha akar velem marad, meg az állataimmal, ha meg akar, visszamegy az övéihez. Szerinted mit érzett az őzike, amikor ráestek a fák?
• Bizonyára megijedt, és fájt neki.
• Mint te, amikor elhasaltál?
• Bizony, az lehet, én is megijedtem, és fájt.
• Dühös lett-e az őz? – csillant fel a szeme a bácsinak.
• Dühös?
• Igen, dühös, mint te Palkó, az esés után nem sokkal. Dühös magára, dühös a Jóistenre?
• Ne beszéljen már bolondokat, az őz nem dühös, az a kakas, amelyik dühös. Az őz ijed, fél, menekül, gyanakszik. Ezt mindenki tudja.
• Akkor te Palkó tudsz olyan lenni, mint az őz, ijedt, és olyan is, mint a kakas, dühös?
• Igen, persze. Meg hűséges is, mint a kutya.
• És bújós, mint egy macska?
• Az is, meg hamis is, mint egy macska.
• Nem lehet Palkó, hogy minden állat tanít valamire minket? Valamilyen tulajdonságunkra, egyre, vagy többre is?
• Mond valamit…
• Milyen egy bagoly?
• Olyan szép tollas, nagy szemű.
• Milyen tulajdonságok jutnak eszedbe róla?
• Ja! A múltkor láttam egyet, és figyeltem egy darabig a nagy körtefán a kert végben. Csendesen, békésen ücsörgött, nyugton volt. Nekem is nyugton kellett maradnom, hogy el ne riasszam. Néztem, és tényleg tetszett. Először gondoltam lecsúzlizom, és mutogatom majd, de ahhoz be kellett volna osonnom a csúzlimért, meg vissza, így inkább maradtam. Olyan békés volt, ahogy mondtam, meg nemes azt hiszem.
• Nem bánod, hogy életben hagytad?
• Nem hát, jó volt bámulni őt.
• Tanított a nyugalomra?
• Most, hogy mondja, tényleg…
• Látod-e ezen az őzön a dühöt, mert megsérült?
• Nem, de ezt már mondtam, az őz nem tud dühös lenni!
• Akkor mit látsz rajta?
• Olyan szomorúan bámul.
• Bizonyára neki is fájnak a lábai nem?
• Igen, hogyne.
• És mégsem okolja a Jóistent és önmagát. Vajon miért?
• Jó kérdés! Nem tudom…
• Tudod Palkó, sok jó és rossz dolog történik velünk, emberekkel, és az állatokkal is, sőt a növényekkel is életünk során. Megtörténik a jó, és üdvözöljük, örülünk, kurjongatunk, vigyorgunk, ki így, ki úgy. Megtörténik a rossz, és akkor meg szomorúak, dühösek, elkeseredettek, sokfélék vagyunk szintén. Ha jó történik, az természetes, nem keressük az okát, az jár nekünk. Ha rossz történik, akkor meg okolunk mindenkit, és magunkat egyaránt.
• Tényleg bácsi, ezt eddig észre sem vettem.
• Pedig mindkettő, a jó és a rossz is az élet természetes része. A szép és a csúf, a gyönyörű és a rút, a fájdalom és az öröm. Talán nem tanulhatunk ettől az őztől ma valami újat Palkó? Hogy fájdalmában is nemes marad, hogy csak szomorú tekintetéből látod: rossz dolog történt vele. Nem érdemes gyönyörködni benne, hogy nem okol senkit, és semmit, csak elfogadja a sorsát, és van, csendesen? Nem érdemes magadban megtalálni az őzet a dühös kakas helyett? Az őzet, aki méltóságos, csendes, és belesimul az élet történéseibe.
• Vagy lehetnék olyan is, mint a Boglyás kutyám, amikor megmarta a szomszéd kuvasza. Ott nyalogatta a sebeit órákon át a lábamnál egy morgás nélkül. Nem is értettem, miért olyan nyugodt, amikor jól felhasadt a bőre.
• Igen, Boglyás is elfogadta, hogy alul maradt az életben, és a gyógyulással foglalkozott, nem a kuvasszal, vagy a haragjával, vagy a bosszújával.
• Tudja bácsi, mond valamit.
• Érted-e már, miért lehet gyönyörködni az őzben?
• Igen, meg a bagolyban és a kutyában is.
• Ezek a lények mind olyanok, mint mi, hasonlóak vagyunk, egymás mellett élünk, és okulunk.

Sokat beszélgettem aznap még a nagybajszú bácsival szeretetről, bátorságról, csendességről, elfogadásról, vitézségről, családról, akkori életem legkülönösebb utazásán.

Sebestyén Zoltán