Ha a zsigereimbe pillantok, félelem jelenik meg, a maga természetes módján, a belém táplált az évezredes kód alapján, ahogy a modern ember kapcsolódik a halálra.
A kaszás belém égetett képe, csuklyában, a rossz egységesített szimbólumaként, ahogy lesújtó nyerseséggel lép emberről emberre, és körötte a pusztulás nehéz, nyomorúságos szaga terjeng.
Ez van a zsigereimben, társadalmilag belém nevelt szűkös, félelmekkel tömött elmémben.
Amikor egy ember meghal, ebben a szűk térben elképesztő tragédia, hiszen minden elpusztul, amivel azonosítja magát az ember. A test elernyed, élettelen hússá torzul, elszürkül.
Aztán nézzük csak, mit találok még magamban!
Megszületünk, élünk, és meghalunk, ez egy determinált folyamat ebben az élettérben, nagyon nincs mást tenni, mint elfogadni, és alkalmazkodni. Miként tudsz alkalmazkodni, úgy viszonyulsz majd a szeretteid elmenetelekor az életeseményhez, a halálhoz. Zsigerből kiemelve a fejem a legelső tapasztalásom jut eszembe 16 évvel ez előttről, amikor nagymamám meghalt. Azt mondták a temetéskor, hogy nézzem meg a ravatalon. Hát én odamentem, és megnéztem. Ez a pillanat egy döntő fordulatot hozott az életemben. Ránéztem a mami szürke, aszott, üres fejére, szenvtelenül megfordultam, kijöttem, és közöltem, ez nem a mami. Magam sem értettem akkor, de világosan láttam, nem a mami. Ma már persze tudom, hogy az a fiatal srác, aki a materializmusra kapcsolódva tengette életét, egyszerűen találkozott egy tágasabb tudással, egy olyan tanítással, ami aztán elindította látni a világot másként.
Teljes értetlenség volt bennem, sírni sem tudtam, mert csak azt láttam, hogy eltemetik mamit, ám az nem mami. Akkor hol van a mami? Zavarosan ácsorogtam, tipródtam, máig emlékszem, hogy egyszerre éltem meg a körülöttem lévők fájdalmát és hiányát, és a magam káoszát. Aztán gyorsan elhessegettem magamból a zavart, és visszakapcsolódtam a hétköznapok sűrű világába.
Eltelt sok év ezután, és meghalt a papám és a másik mamám is, pontosan nem emlékszem a változásaimra, ám azt tudom, hogy amikor a másik mamám meghalt, már egy erős és biztonságot adó érzés volt bennem: ez nem baj, ez normális, hogy az ember meghal. Ez egy természetes folyamat része, születünk, élünk és meghalunk. Nyugalom volt bennem, ami már nem a legkülső rétegem zsigereiben raktározódott, ahol a félelmek, hanem valami mélyebb „én”-ből fakadt, valahonnan a belső világomból, ahol egy érett és bölcs „én” ücsörög, és küldi folyton a jeleket nekem, hogy tágítsam a világképem az anyagba ragadtság szűkösségéből kilépve.
Aztán egyszer csak elkezdem érezni a halált, annak egy sokkal nagyszerűbb és felemelőbb formáját. A nyugalom mellé valami anyagi korlátokon túli valóság kezdett beszivárogni, miszerint a halál a létezés természetes állapota. Olvastam persze akkor mindenféle hitrendszereket, reinkarnáció, meg túlvilág, meg sorolhatnám, amik ideig-óráig a valóságomban helyet kértek, ám csak útjelzők voltak a maguk nagyszerű kegyelmi értékeivel, könnyítéseivel, hitrendszerek az emberi elme megnyugtatására, ám nem többek a félelem hitrendszereknél, ahogy semmiféle intézményesített és kollektivizált tanítás (vallás, társadalmi elvárás) sem lehet mértékadó az univerzum szubjektív szabadságára kapcsolódó létező számára, mint én is vagyok.
Az emberi egyén egyedi és megismételhetetlen természete arra hív, folyton arra figyelmeztet, hogy tapasztalj, tágulj, bontakozz ki, szélességben, magasságban, mélységben, minden irányban, amit az emberi létezés síkján csak tapasztalhatsz. A korlátok, hitrendszerek hasznos mérföldkövek, ám a szubjektív valóságteremtő eredendő mivoltunk folyton helyet kér a tudatosság állandó tágulásaként megnyilvánulva. És ennek a tágulásnak, az érzékelés határtalanságának csak önmagunk és hitrendszereink szabhatnak határt, ahogy a végtelenségének is csak a mi megengedésünk és nyitottságunk tud utat engedni.
Meghalt Misi barátom.
Misi barátom halálát már jó ideje éreztem, így nem ért váratlanul, dacára, hogy csupán a 30-as éveit taposta. Ha az ember sokat tölt az intuíció világában, ahol én rendszeresen megfordulok, kialakul a képessége, hogy az idő eltűnjön a lineáris síkról, és helyette átlássunk múltból jövőbe a jelenen keresztül, és keresztbe kasul. Az elme, ami bele van kötve az idő folytonosságába, ám ez csupán egy érzékelésünk, tény, hogy a legdominánsabb a modern embernél.
Minél érettebb egy ember, annál jobban kezd nyitni más síkokra is, ahol a tágasabb létezés tárulkozik elé. Nyilván egy anyagba ragadt ember, aki napi drámáiban dolgozik, kapcsolódik, figyelmét a világ állandó impulzusaira szegezi, nem érzékeli a fizikai síktól elváló egyéb síkokat, és úgy éli életét, hogy csupán a test, és a hozzá szorosan, az 5 érzékszervvel felfogható behatások léteznek. Talán ez a legszűkebb élettér, amiben élhet egy ember, és lássuk be, a jelenben a közel 8 milliárd ember túlnyomó többsége erre a korlátolt, szűk világra fókuszál, ami nem baj, hiszen ezt is választhatja az egyén a szabadságára kapcsolódva.
Mit érzékelek most, hogy Misire kapcsolódom, aki „Ő” a tágasságban, teste nélkül? Amikor mamámat nem találtam a testében, még nem tudtam szavakba önteni, ám most már megadatik, és ezért meg is teszem, hadd legyek én is mérföldkő sok ember életében tudatosságának, és szubjektív valóságának formálásában, ahogy az egyedi igazára kapcsolódik.
Egy embernek csak jelmeze a test, egy alkatrész, ami csupán a felszín. Test, amire vigyázni illik, míg benne vagyok, óvni, és gondoskodni róla, ám az „én” ennél határtalanul nagyobb, tágasabb, és mélyebb. Mamánál tapasztaltam először, hogy az ember érzékszervekkel felfoghatatlan létező, és ami valójában még vagyunk, azt szemmel, orral, tapintással érzékelhetetlen, valahonnan máshonnan láthatjuk csak. Amikor az „Én” leveti a testet, és elválik tőle, érzékeljük ezt, mindannyian, ám míg egy tudatos emberben ez a felismerés nagyszerűséggel jár, addig egy zárt emberben a hiányt gerjeszti csupán. Talán ez a gyász legmélyebb oka is, a hiány, nem is a test hiánya, ahogy a földbe kerül, hanem a testből az „én” hiányának sokkoló érzése, ami a materialista embert zsigerileg félelemmel tölti el.
Misi kilépett a testből, és talán még soha nem érzékeltem ilyen tisztán őt, mint most. Itt van velem, és mindenkivel egyszerre, kikkel dolga volt ebben az életben. Itt van velem, és ezer kép jelenik bennem, ahol „mi”, az Egységünket táplálva vagyunk időtől függetlenül. Nekem ő csodálatos példaképem, mert olyan minőség árad abból a hatalmas térből, ami „Ő”, ami nagyon ritka ma, ezen az idő és térsíkon. Most, mikor levált a testről, ezt a káprázatos minőséget nem torzítja a test, és az elme, szabadon tud áramolni itt, mindenhol az a nagyszerű és felfoghatatlanul magas szeretettér, ami Ő. Most ebben merítkezem meg, ebben a korlátlan nemességben, amit érzékelek belőle, a lélek esszenciális csodájában fürdök, időtlen és tértelen nagyszerűségben. Ez a halál legmagasztosabb pillanata, hiszen teret ad levetni a korlátokat, és megmutatni a kiteljesedett, határtalan létezőt, amik vagyunk…
Ám közben az is én vagyok, aki zsigereiben érzi a fájdalmat is, és könnyezik, átérzi a családja veszteségét, meg egyszerre vagyok az is, aki ünnepelve kapcsolódik az örökkévalóságban Misi határtalanságára, az idő, a tér, azaz az emberi szűkösség korlátaiból kilépett eredendő létezésére, ahol betölt mindent körülöttem, szabadon, az univerzum teljességébe és végtelenségébe simulva.
Ahogy az élet, a halál is ezer formában van jelen itt, a létezésben, a maga természetességében, végletekbe forduló viszonyulásunkban, emberi mivoltunkban.
Felmerülhet benned, miközben ezt olvastad, vajon halál sem kell ahhoz, hogy túllássunk a szűkös emberformán, és rálássunk a tágas emberformára? Igen a válaszom. Talán ez az emberformában létezés egyik legmagasztosabb pillanata, hogy amikor ránézel valakire, nem csupán az EGO-ba megnyilvánult individuumot látod meg, hanem annak határtalanabbul tágasabb részeit is. Amikor így kezded élni a mindennapjaidat, lassan elkezd kikopni belőled az ítélkezés, és felváltja a megértés. Az emberben nem a „rosszra” figyelsz már, hanem azt csak szimplán elfogadod, mint rárakódott társadalmi, és neveltetési minták által torzult megnyilvánulást. Mert látod a kis szerencsétlen, dühös, agresszív, zavaros, haragos, káoszban élő személyt is, ám érzékeled mögötte azt is, ami valójában „Ő”, a csodát, a létezés nagyszerűségét, amire nincsenek szavak, hogy milyen, csak ideák és érzések, meleg, simogató, megnyugvást hozó bizonyosság az értékességében.
Ez a legnagyszerűbb ajándéka a halálnak, mert visszavezet az élőkhöz, meglátni bennük a nagyszerűt.
Gyerünk, fegyverbe, döntsük meg a regnáló hatalmat!
Ismerős? Láttál már ilyet? Olvastál már olyanról, hogy egy erőszakos, elnyomó, manipuláló, félelemben tartó, kitalált előkelőségen alapuló rendszert bárki is megdöntött erőszakkal, és utána hosszan tartó béke, szeretet honolt azon a vidéken?
Ha igen segíts, kérlek, hol volt ilyen az elmúlt 2500 évben?
Hamvas Bélát a múlt század 30-as éveiben, amikor könyvtárosként dolgozott, a könyvtár vezetője felkérte, hogy nézzen már utána, mikor lett ilyen romlott ez a világ? Mióta érték a mások lebecsmérlése, rabszolga, vagy szolga sorban tartása, erőszakos elpusztítása, ha az aktuális hatalom érdekei úgy diktálják? Mióta tart ez a szintezésen alapuló rendszer (vannak emberek, akik többre tartják magukat másoknál, és előjogokat gyakorolnak elnyomás, megfélemlítés, uralkodás alapon), mióta vad, agresszív, haragos, pökhendi, perverz, kegyetlen a világ vezető elitje?
Béla szorgalmasan nekiállt, és kutatott, és kutatott, mígnem arra jutott több száz ősi papirusz, agyagtábla és egyéb emlékek tanulmányozása után, hogy valahol 2500, 2600 éve történt a paradigmaváltás. Az addig dominánsan békés, közösségi egyenlőségen, kölcsönös nagyra becsülésen, szereteten, szövetségeken, emberségen, a természettel egyensúlyban lévő társadalmakat gyakorlatilag mindenfelé a világban 1-2 generáció alatt felváltotta a jelenleg is regnáló erőszak és félelem alapú előkelőségi, egyéni tulajdon birtoklásán és hatalom alapján szintező rendszer.
Ebben élünk ma is, ez a domináns állami berendezkedési forma a világban mindenütt, nyisd csak ki a szemedet.
Persze megmaradt nyomokban, és leginkább a lelkekben magas szeretetminőségű emberekben a régi világ is, de a vezető réteg – tisztelet a kivételnek, mint Gandi – az új rend hű követője, és az aktuális hatalmi berendezkedés mámorának élvezője.
Lao Ce - Tao te King
Olvastad? Érezted? Ha még nem, eljött az ideje, ott minden le van írva, milyen volt a régi erkölcsön nyugvó világ.
A jövő bölcse mit tanácsolna a ma élő embernek?
„Ember, vonulj ki csendben a küzdőtérről, mert ott a szeretetnek semmi dolga nem akad. Aki harcolni akar folyton, mert bőszült elégedetlenkedését, igazát, fontosságát, feltűnőségét, konokságát, jelentéktelenségtől való félelemében jelentőségét bizonygatni akarja, annak soraiba ne állj, mert elveszted a lelkiséged legnagyobb kincsét, a bölcsességedet. A jó és erkölcsös életet még sosem harcolta ki senki, azt elnyerni lehet a békés szeretet és elfogadás útján.”
A bölcs ember érettsége a csendes, és passzív távollétben rejlik, nem a látványos küzdelemben. A harcban és dühös méltatlankodásban már milliárdok haltak meg évezredek alatt, miközben az igaz ügyért ontották ők maguk is ellenségeik vérét, mindhiába. A világ egyre kegyetlenebb, és aljasabb lett, vérzivataros századokon, ezredeken át. Jusson eszedbe, amikor harcolsz, bármilyen ügyért is, pont azt a 2500 éve fennálló rendszert támogatod, ami erőszak és elégedetlenkedés alapú, és amikor ellene küzdesz, paradox módon a létét táplálod.
Mit tanácsolna a jövő bölcse a ma élő éber embernek, aki más világot szeretne?
„A várt paradigmaváltás, ahol az emberiség a szeretet alapján éli életét nem jöhet el erőszakos úton, véres forradalmakkal, harcokkal. Ezt már végtelenszer megpróbálta az ember, sosem működött. Márpedig aki folyton ugyan azt csinálja, és mégis más eredményt vár, az bolond, mint tudod. Tisztelet és nagyra becsülés a múlt tanítóinak, véráldozatainak, immár tanulni illik a példájukból. Légy passzív, kivonuló, saját életet és közösséget csendben építő, jóravaló, elfogadó, háttérbe húzódó. Építs magas minőségű szeretetkapcsolatokat embertársaiddal, légy barátságos, légy tele hittel, örömmel, éltető gondolatokkal. A világ úgy változik meg, hogy már nem táplálod azt a rendszert, amiben élsz a figyelmeddel és aktivitásoddal, hanem kilépve belőle, párhuzamosan, mellette új világot építesz csendben, kitartóan, szorgalmasan, bölcsen, éretten.”
Mindenki eldöntheti maga, hogy részese marad a 2500 éve tartó káprázatnak, amit most éppen fogyasztói társadalomnak hívnak (élmények, tárgyak mértéktelen halmozása, izgalomra, impulzusra, túlfokozott vágyakra, és ezek másik végletére, a félelmekre alapozó társadalmi berendezkedés, ahol a luxus, wellness, fejlődés stb. kulcsszavakkal vezetik alacsony minőségű emberi életformába a tömegeket). Vagy mellé lép, és új világot épít először magában, utána meg a hasonlóakkal, mint ő maga.
Amíg érett, éber, bölcs emberré válik valaki, bizony hosszú út vezet odáig.
Tapasztalatom szerint már az elindulás is komoly kihívás a mai, modern embernek, hiszen az önismeret csak azon részeit támogatja a modern világ, ami a személyiséget a hatékonyabb munkavégzésre formálja, a fogyasztói társadalmi elit érdekeinek kiszolgálása érdekében. Minden más önismereti modellt, ami ennél mélyebben és formálóbban hat az emberre, vagy nevetségessé tesz és ellehetetlenít, vagy felvásárolja, és átformálja érdekeinek megfelelően. Ezután értékesíti különböző hangzatos spirituális vagy simán önismereti franchise nevek alatt hétvégi kurzusokként.
Amikor az ember megérik rá - igen, ez egy érési folyamat -, hogy leszakadjon a marketinggel agyontámogatott spirituális és hagyományos modellekről, és felismeri a hangzatos szlogenek mögötti szűkös tartalmakat, akkor hív be egy olyan rendszert az életébe, ami segítségével valóban elindulhat, és átformálhatja az életét, hitrendszereit, mintáit, blokkjait, azaz éberré teheti személyes életét, és valódi felnőtt életet élhet.
Ősi magyar hagyomány tanítása, hogy a születésünk pillanatában beíródik a sorsunk az életünkbe, ami mint egy program, végigkísér az életünkön. Ennek vannak determinált, és rugalmas, azaz formálható részei. Ami teljesen rugalmas, az a személyiségünk, azaz bármilyen emberré válhatunk. Talán ezért is erre fókuszál majd minden vallás és filozófia, vagy éppen metafizikai hagyomány, hogy a személyiségünk formálásán keresztül tudunk eljutni egy éber, felnőtt életformához (megvilágosodás, mennyország, stb.).
Ami különleges kihívás még az indulás előtt, hogy néhány társadalmi minta, amit ösztönösen generációkról generációkra tanítunk egymásnak, mételyként tartanak minket távol a változásoktól. Ilyen a teljesség igénye nélkül például a szenvedéstudat, a felelősség nélküli élet (mindig csak a másik a hibás), a problémaközpontú figyelem, az önértéktelenség, a teljesítmény és fejlődéskényszer, a „mindent azonnal” hitrendszer és az ehhez kapcsolódó állandó időzavar, a személyes-én (kicsi-én, EGO, stb.) túlmisztifikálása, fontosságának túlértékelése, és természetesen a „nem lehet megváltozni” program. Ezek olyan mély társadalmi globális kódolások, hogy mielőtt bármit is tudna érdemben tenni magáért az ember, érdemes velük tisztába jönni, mennyire irányítják őt a hétköznapokban ezek a hitrendszerek és minták.
Tudni illik még, hogy milyen személyiség jegyeken érdemes változtatni, melyek az uralkodó alacsony rezgésű érzelmi energiáim a hétköznapokban és konfliktus helyzetben, mik a hátráltató szokásaim és hitrendszereim a 6 fontos életterületen.
Aztán jönnek a buktatók. Amikor már a személyes-Én enged a lélek hívó szavának, és elkezdi az ember önmagát formálni, blokkjait oldani, magasabb frekvenciájú érzelmi rezgésekre átállni, akkor szépen majd minden lépésnél az elején, később ritkábban pofára esünk. Hányszor hallom, hogy én ezt már tudom, vagy éppen megfejlődtem, és lássanak csodát, az első konfliktus helyzetnél dől a szar az egyénből, tombol az EGO, és a szeretet minőségektől távoli düh, harag, elkülönültség kerül elő. Persze a kicsike Én, a személy megmagyarázza, hogy jogosan sértődik, drámázik, mert őt csalódás, fájdalom, bántás érte.
Ám ez teljesen normális, hogy az életben történnek olyan dolgok, amik fájnak!
SŐT!
A tudatossá válás első éveiben rendszerint, sűrűn előfordulnak, mert a tudatalattinkba bekódolt minták még vidáman működnek, amik ilyen eseményeket vonzanak dacára, hogy már járod a tudatosság útját, és formálod magadat.
Normális, hogy kirúgnak egy jó állásból, vagy éppen elhagynak, vagy megcsalnak, vagy elárulnak, sorolhatnám nap-estig. Attól, hogy elkezdtél változni, még nem tudod törölni a több évtizedes mintáidat egyik napról a másikra, azok még jó ideig futnak benned, és egy csomó fájdalmas szituációt teremtenek!
Miért?
Talán pont azért, mert ekkor gyakorolhatod az új tudást, amit megszerzel, és a gyakorlat által válhatsz bölccsé.
Kirúg a főnök, és ráadásul méltatlan, igazságtalan körülmények között. Szokásos mintáiddal kapcsolódva a szituációra szarul vagy. Dühöngsz, fel vagy háborodva, vagy vádolsz és bosszút forralsz, vagy éppen otthon szorongsz, a párodnak panaszkodsz, szarul vagy, boldogtalan, alacsony érzelmi rezgésekkel tele az addigi mintáidnak megfelelően. Jellemzően ez a reakciója a ma élő emberiség túlnyomó többségének.
Milyen egy tudatos ember reakciója?
Rendben. Elfogadom. Nyugodtan feláll, leszámol, hazamegy, és derűs lelkesedéssel várja, milyen új dolgot hoz az élet számára.
Hihetetlen mi? Pedig hidd el, így is lehet.
A kettő reakció között van a tudatosság útja. Miközben az elsőből átformálod magad a másodikká, sokszor hasra esel, ám ez normális. Belecsúszol a haragba, vagy a méltatlankodásba, teljesen természetes. Ám a folyamat lényege, hogy egyre kevesebbszer vagy a régi mintáidban, és egyre többet vagy az új, általad fontosnak tartott tudatosság érzelmi szeretet rezgésein, mint megértés, elfogadás, elengedés, bizakodás, vágyódás.
Tudom, nem minden évben rúgnak ki, ezért szemléletesebb példa a változásokra talán, amikor egy tulajdonságodat változtatod meg, ami gyermekkorod óta beléd van ivódva családi kódként. Tegyük fel, hirtelen haragú vagy. Amikor számodra nem komfortos egy élethelyzet, vagy emberi viselkedés, felcsattansz, és agresszíven támadsz. Ez az alapviselkedésed konfliktus helyzetben. Ám, Te elindultál a tudatosság útján, és változni szeretnél. Miután majd minden nap, vagy héten történik az emberrel olyan esemény számos életterületen, ami nem tetszik, így ez sűrűn gyakorolható. Először üvöltesz, aztán bosszankodsz emiatt, hogy nem tudtad megállni. Aztán megint kibuksz, és megint, és megint, és ekkor szokta feladni az emberek nagy többsége, aki nem elég elszánt. Ám aki elszánt, az tovább gyakorol, és egyszer csak megtörténik a csoda, majd szétdurran a fejed belül, de megállod üvöltés nélkül. Majd kimész egy homokbányába, és ott üvöltözöl. Hatalmas lépés, mert már mást nem vontál bele a drámádba. Majd még párszor üvöltözöl a bányában, és el is buksz, míg egyszer azt veszed észre, hogy már a bányában sem kell üvöltened, sőt, a konfliktusban azon kapod magad, hogy nem is érted, mit üvöltöztél eddig, és mások tettei hogy tudtak így kiborítani. Egyre kedélyesebben fogadod a konfliktusokat, és egyre több benned az elfogadás, egyre kevesebb a harag, míg egyszer csak már nem marad más, mint megengedés, gyors elengedés, és szeretet.
Érted?
Csak néhány évig gyakorol az ember, és már meg is oldotta! Na, erre a befektetett energiára csak nagyon kevesen hajlandóak, ezért tart itt a világ, ahol…
Írásom lényege nem is az, hogy mennyien lépnek a valódi tudatosság útjára, hanem az, hogy a tudatos élet ajándéka pont az, hogy számtalanszor elbukva újra felállunk, és minden egyes felállással erősebbé válik a szeretet bennünk önmagunk és mások iránt. Elbukok, felállok, és újra belemegyek a szituba, ahol elbuktam azzal a hittel, hogy önmagam egy magasabb rezgésű minőségével tudok reagálni a következő alkalommal.
Nem adom fel!
Soha!
Mert a bukás is az élet természetes része, és a felállás is. Én immár 10 éve folyton felállok, ennek köszönhetően elég sok dolog megváltozott körülöttem, és még van egy rakás, amit megváltoztatok, mert nem adom fel, soha.
Tudatos emberként örök dilemma, mi az, amit szabadon teremthetek az életemben, és mi az, ami előre meghatározott, azaz determinált?
Hatalmas áldás, és egyben nehezített pálya is az embernek egy egyszerű idegrendszerrel megáldott őzhöz, vagy csigához képest, hogy az embernek bonyolult, összetett gondolkodásra, és egyben teremtésre készült az idegrendszere, így lett valamikor, valahol összerakva az emberi lény. Míg egy csiga nagy valószínűség szerint javarészt áramlik az életben meghatározott sorsszerűséggel, alig beavatkozva saját individuális életébe, egy ember a bonyolult teremtő idegrendszere miatt állandóan létrehoz dolgokat, és eseményeket, amelyek egyéni érzelmi és gondolati struktúrájából jönnek létre, ha szeretné, ha nem.
Mekkora ebből a determinált, és mekkora a szabad akarat? Erre csak spirituális és filozófiai hitrendszerek léteznek, úgy tűnik ez is az egyéntől függ. Minél jobban fókuszál az egyén a SORS kerekein belül a determinált hitrendszerekre, az annál meghatározóbb, és minél jobban figyel a szabad teremtő akaratára, annál több dolog jelenik meg, ami uralkodó vágyaiból származik.
Egyszerű biológiai létformákhoz képest bonyolult idegrendszerünk áldás, mert a tapasztalatok szerint nagyon nagy szabadságfokkal teremthetünk, és nehezítés, mert nem csak jó dolgokat tudunk teremteni (vonzani), ami boldoggá tesz, hanem bizony ennek ellentettjét is, boldogtalanságot, depressziót, szomorúságot, ínséget is.
Külön nehezített pálya, hogy a társadalmi alapkód itt, kis hazánkban az elégedetlenség és boldogtalanság. Ezt majd mindenkibe bekódolják kicsi gyerekként, feltöltve a tudat alattit önbizalom hiánnyal, szegénység tudattal, szenvedésre való programozottsággal. Alig akad kivétel ez alól.
A tudatosság hajnalán, amikor egy ember ébredezik, ezekre az összefüggésekre kezd rálátni, és észreveszi, mennyi bajt tud teremteni ösztönösen a beprogramozott mintákkal, vagy éppen örömöt vágyaival. Ám ez csak a tudatosság hajnala, mert észrevenni valamit, és olvasni róla egy dolog, ám alkalmazni is, az már más. Tapasztalatom szerint olyan erősek a régi minták, hogy sokan bele sem kezdenek átformálni azokat, hiszen kiderül, hogy sokszor hónapokig, évekig is szükséges egy-egy mélyen ülő mintának a megváltoztatásához gyakorolni. Inkább becsukja a szemét, és éli tovább ösztöneiből az életét, sodródik.
Aztán van a következő lépcső (jellemzően spirituális embereknél), amikor valaki nagy energiát nem akar ebbe tenni, meg akarja úszni alkalmi blokkoldással, szeánsszal, ahol az energiateréből valaki kioldja a rossz mintát. Majd más, egy guru, mester, gyógyító megoldja helyette. A rossz hír, hogy napi tudatosság nélkül ezek a kétség kívül hatékony technikák csak rövid időre szabadítanak fel, aztán gyorsan visszaáll az eredeti állapot, és nem történik semmi. Ők aztán később mindent kipróbálnak, és csalódnak rendszerint mindenben, vagy veszik a fáradtságot, és továbblépnek a tudatosság felé.
Végül van a tudatos ember, aki meg hajlandó tenni magáért, minden nap mindaddig, míg át nem alakul az élete. Szorgalmas, gyakorol, türelmes, elégedett, és felelősségteljes önmaga iránt. Használja ő is a blokkoldó módszereket, mert tudja, hogy segítik a folyamatait, ám különbség, hogy egy-egy oldás után különös figyelmet szentel a napi gyakorlatozásra, hogy megtartsa az állapotát.
A tudatos ember célok mentén él, feltérképezi önmagában, mi a legfontosabb teendője, mit szükséges megváltoztatni az életében, és arra fókuszál. Ha párkapcsolatot szeretne, akkor a napi gyakorlatai és figyelme önmaga párkapcsolati életterületére összpontosul, miközben elvégzi egyéb teendőit, mint munka, gyerekek, stb. Mindaddig végzi kitartóan a gondolatai és hitrendszerei átprogramozását, érzelmei koordinálását, míg az be nem épül a tudatalattiba, és már magától nem fog működni erőfeszítés nélkül.
Ez a tudatos élet, amikor valaki állhatatosan használja, amit a Teremtőtől kapott, azaz a szabad akaratát.
És mi van a determinált dolgokkal?
Arra úgy sincs ráhatása az embernek, azt hagyja szépen megtörténni, nem lázad, nem elégedetlenkedik, hanem elfogadja.
Te hogy állsz a teremtéseiddel?
Párkapcsolat, anyagi bőség, egészség, közösségi élet, szexualitás, család életterületeken?
Régi ösztöneidből működsz, vagy már tudatosan, szorgalmasan gyakorolsz minden nap?
Az elmúlt hónapokban valamiért az élet felhívta rá a figyelmemet, hogy mennyire nem tud ezzel a szóval mit kezdeni a modern nyugati ember. Az emberi élet legfontosabb szaváról beszélünk, aminek alap küldetése, létezése, hogy összekössön minket, összekösse a szívünket párként, barátként, családként, közösségként. Ez a szó az esszenciális kapocs, ettől virágzik az élet.
Mégis valahol, valamikor az ember köré pakolt egy csomó félelem alapú érzést, hitrendszert, szó szerint lebéklyózta a szót.
Párkapcsolati élettér:
Amikor megismerkedik két ember, és erős kölcsönös szimpátia alakul ki, már az első randin szerintem helye van a szeretlek szó használatának, hiszen összeköti a két szív energiáját az agyban is. (Nem kísérleti randiról beszélek az elme elvárásaiban fuldokolva, hanem valódi, érett, társteremtő szándékból létrejött randiról, ahol szívével van jelen az ember) Ez nem valami spiri hókuszpókusz, hanem mérhető energiaáramlás, ami van, tényszerűen, mintha a lélek az elme megkerülésével jelezne és csatlakozna. Megérezni a kölcsönösséget, és stabilizálni a bizalmat az ősi szeretlek szóval, ez lenne az első lépés. Ami a szívben zajlik, az megerősítést kap az elmében is, így tud egészségesen működni két ember, kölcsönös megerősítéssel.
Ehelyett mi van?
Játszma, félelem, bizonytalankodás, elhallgatás, őszintétlenkedés, túlagyazás. Komoly stratégiákat dolgozott ki a modern nyugati ember arra, hogy mikor szabad először kimondani, hogy szeretlek! Ha valaki túl korán mondja, az lúzer, ha meg férfi az illető, akkor balfék, langyi, stb. Sőt, oda jutottunk, hogy számtalan kapcsolat azért ér véget még a kibontakozás előtt, mert nem meri egyik fél sem kimondani, félelemből, mert mit fog szólni a másik. Sőt, ha az egyik felvállalja hosszas morfondírozás után, akkor a másik arra félelemmel reagál rendszeresen, és eltávolodik arra hivatkozva, hogy ő nem tudja még viszonozni, mert…
Ilyen a modern ember agyazós élete.
Millió okot talált ki a modern agy, hogy retteghessen a szeretet szó kimondásától. Pedig mennyire egyszerű kifejezni, amit úgyis tudunk egymásról, mert a másik szemében ott ragyog kimondatlanul is.
Szeretlek.
Ez nem egy házassági ígéret, nem státuszt teremt, nem következményekkel jár, hanem a természetes alapállapota a kölcsönös szimpátiának, hogy meglátni, és megszeretni. Rögzíteni az agyban is, hogy nagyra becsülöm a másikat, pedig még semmit nem tudok róla, de érzem a szívemben, hogy fontos nekem. Szeretem. Ebből az alapállapotból kiindulva akár még boldog párkapcsolat is lehet, vagy életre szóló barátság, minden esetre jóval nagyobb az esély, mint a játszmatérben.
Botrány, miket írok, minden olyan ember számára, aki félelemből dönt, annak botrány ez a nyitottság. Ám én szeretetre tanítom az embereket, nem félelemre. Aki fél, az rossz kapcsolatban él, vagy egyedüllétben, zárkózottan vegetál, boldogtalan. Jobb szeretni, és felvállalni, és nyitottnak lenni, hidd el barátom, inkább felvállalom, és bolondnak néznek, mint elhallgatom, és nyomorban.
Mi bajod eshet, ha kimondod, hogy szeretlek? Megijed a másik, és eliszkol? Akkor menjen! Ezzel neki van dolga, nem rólad szól a történet. Akarsz olyan emberrel kapcsolatot, aki nem tud befogadni szeretetet? Abból minden lesz, csak érett párkapcsolat nem…
Olyan egyszerű és tiszta valakit szeretni, nagyra becsülni, erről ővele sokat beszélgetni, tisztelni benne az értékeket, kicsit mindig többnek látni, felfelé nézni rá egy kapcsolat elején, aztán később is. Sokkal egyszerűbb és közelebb áll az ember alaptermészetéhez a nyitottság, a szeretet megélése gátló hitrendszerek nélkül, mint modern korunk izzadságszagú, elkülönülő, játszmáktól, elhallgatástól, trükközéstől hemzsegő, ELVÁRÁS ALAPÚ párkapcsolati bohóckodása, amit az elmébe kondicionál a társadalom. A szeretet szívből jön, nem függ társadalmi pozíciótól, távolságtól, vallástól, politikai nézettől, semmi emberi minta nem tudja befolyásolni, a szeretet van, ha tetszik, ha nem. A kérdés csupán, hogy megéli-e az ember, vagy elhallgatja önmaga és a másik elől is.
Családi tér:
Itt csak a szeretetnek van helye. Pont. A szüleim nagyra becsülése, a gyermekeim tisztelete, családom szeretete. Aki nem fejezi ki a szeretetét, súlyosan beteg, azonnal forduljon segítőhöz.
Közösségi, baráti tér:
Mivel közösséget szervezek, így elég nagy tapasztalattal rendelkezem e téren. Azt látom, hogy azok az emberek tudtak összekapcsolódni stabilan és magukból valódi közösséget formálni, akik kifejezték a szeretetüket. Nyilván itt nem egy túlfokozottan ölelkezős, bájolgós színházra gondolok, hanem a természetes, őszinte, jó emberek közösségére. Érdek és számítás nélküli kapcsolódásokra, ahol az emberek egymás társaságáért találkoznak, mert szeretik egymást.
Ahol valami érdek (üzleti, vallási, politikai) mentén szerveződnek az emberek, ott ritkán jelenik meg a valódi kölcsönös tisztelet és szeretet, mert az érdek erősebb és fontosabb az embereknél, és az emberek jelenléte az érdeket szolgálja, nincs kölcsönösség. Ilyen érdek lehet egy mester, guru, celeb, vallási dogma, politikai, világi nézet. Az emberek alárendelődnek az érdeknek, és minőségtelen, arctalan tömegbe csoportosulnak.
Kimondani a barátomnak: szeretlek.
Mi baj lehet ebből? Nagyon sok embernek mondtam már, és még a világon semmi bajom nem lett belőle. Ha félreértette, és azt hitte lánykérés volt, gyorsan letisztázódott az ügy, és minden rendben lett, ez saját tapasztalat. Csak le kell választani az elme túlkombinálását a szeretlek szóról, és mindjárt elrendeződnek a dolgok.
A szeretlek szó kulcs a minőségi, mély baráti kapcsolódáshoz, akár férfivel, akár nővel. Jobb lesz tőle a közérzet, mélyebb, őszintébb a kapcsolódás, érettebb a közösség. Ilyen egyszerű.
Összességében:
A felelősségünk közös! Az enyém, a tiéd, és azé is, aki ezt nem olvassa! Én már megtanultam szeretni, ha te is, mutasd a példát! Ha még nem, gyerünk, általad is szebb lesz a világ! Gyerünk, menj oda a szerelmedhez, a barátodhoz, a gyermekedhez, és mond neki, mennyire nagyra becsülöd, milyen szép, mennyire szerethető, mennyire fontos neked! Most! Ne holnap! Bölcs legyél, ne okos, azaz használd is a tudást, ne csak bólogass realizálás nélkül!
Egy magánlevélben írtam ezt, és most megosztom, mert hadd tápláljon mindenkit, kihez elér, kinek megérinti a szívét:
"A színház hasonlatot tudom neked felhozni, csak egy kicsit átalakítva. Képzeld el önmagadat, hogy egy nagy színház vagy. Benne minden szereplő, statiszta, raktáros, sminkes, és néző is te vagy. Ők mind te vagy, különböző én-részek (maszkok, szerepek, démonok, fattyak, gondolatok, sokféleképpen nevezhetem). Amikor egy életszituációban vagy, egy adott helyzetben, mondjuk, a munkahelyen a főnököd behív az irodájába, beleállsz egy szerepbe, és a színpadon ez az én-részed jelenik meg. A főnök mondja, Te meg az általad leghelyesebbnek gondolt arcot mutatod neki, belehelyezkedsz a szerepbe, működik ez az én-részed. Látod magad?
Másik szituációban, mondjuk, randizol. Lásd magad, hogy ott ülsz a kávézóban, a fiú veled szemben. A színpadra megint más én-részed lép, és tágítsuk egy kicsit, nem csak egy én-részed van ott, hanem több is. Egyik igyekszik határozottnak és karakánnak tűnni. A másik ott bent fél az elutasítástól, a harmadik én-részed szexi, a negyedik finom nőies, az ötödik vizsgálódó, és méregető, és így tovább. Ezek az én-részeid mind ott játszanak a színpadon.
És közben mi van azzal, aki a főnöknél volt bent? Az éppen nincs a színpadon a randinál, mert őrá nincs szükség. Akkor ő hol van? Az öltözőben ücsörög arra várva, hogy szerep jusson neki.
Így népesedik be az életed az én-részekkel, amelyek közül sok jónak ítéltetik a szemedben, sok meg rossznak, kártékonynak. A szubjektív valóságodban te döntöd el, melyik jó és rossz. Nos, amikor egy olyan életszituációba kerülsz, ahol az általad szubjektíven létrehozott valóságban te rossznak ítéled meg önmagad szerepét, kiállását, viselkedését, dönthetsz úgy, hogy lehívod ezt az én-részedet a színpadról, és helyére állítasz egy olyat, aki szerinted a helyzetet ügyesen kezeli. Vedd észre, Te vagy a rendező, aki kicserélheti a szereplőket, sőt, elküldheti őket a nézőtérre is, ha úgy dönt, nincs helye valamelyik én-résznek a színházi csapatban. Ott a nézőtéren már semmilyen szerepet nem kap, csak nézheti az életed történéseit.
Ha mondjuk, van egy féltékeny én-részed, bármikor dönthetsz a tudatosság útján, hogy megköszönöd neki az eddigi jelenlétet, és szeretettel lekíséred a nézőtérre. Később, amikor belekerülsz egy olyan szituációba, ahol a féltékenység indokoltnak tűnik, azonnal szerepre fog jelentkezni a nézőtérről az én-részed, aki ezt „jól meg tudja élni”. Te, ott, akkor abban a szituációban tudatosságod útján dönthetsz úgy, hogy teret engedsz, és felengeded a színpadra, és megéled a féltékenységet, vagy nem adsz szerepet a féltékenységnek, és megköszönöd ennek az én-részednek az aktív jelentkezést, de nem engeded fel a színpadra. Helyette a bizalmat hívod fel a színpadra, és a megengedést, hogy ők reagáljanak a külső eseményekre, vagy az elfogadást, ha tényleg oka lenne a féltékenységnek. A féltékenység egy nagyon alacsony rezgésű tér, míg az elfogadás magas rezgésű szeretet tér, így érdemes az utóbbinak helyet adni az életedben.
Ebben a történetben minden te vagy, az összes szereplő és statiszta, és néző. Ám te vagy a rendező is, aki figyeli és irányítja az eseményeket.
És te vagy maga színház is, aki helyet ad az egésznek, és van, létezik. Az élet benne folyik, ő ad helyet és időt az eseményeknek. Te vagy maga a színház, aki nem szól bele, nem akar, nem vágyik, nem irányít, nem avatkozik bele semmibe, csak biztosítja mindennek az életet. Legbelül ez vagy, maga a színház, és minden más csak egy változó és állandóan pulzáló élet. A színház az örök létezés, és benne folyton megújul az élet, változik a rendező, és az összes szereplő személye.
Amikor a színházzal, azaz magával a létezéssel azonosítod magadat, akkor abba a Forrásba jutsz el, ami valójában vagy. Ekkor az épület belsejében megjelenik a színpadon egy… nevezzük fénynek, mely beragyogja az egész univerzumodat, és minden szereplő, statiszta, néző és rendező jelentéktelenné válva áll meg és figyel csendben, és fürdik abban a fényben, ami az ő Forrásuk, az ő valódi minőségük, ahol EGYEK, ahol az örökkévalóságban léteznek. A fény van, nem cselekszik, nem tesz semmi mást, mint létezésével betölti az életet, ragyogtatja, és hagyja, hogy minden megtörténjen a maga természetes rendjében. Lásd a fényt, ahogy egyszer csak alakot ölt a színpadon, ahogy ott ül egy széken, arca derűs, belőle bölcsesség árad, és minden én-részt beragyog a békéje és nyugalma. A bölcs és kegyelemben létező fény minden életszituációban a sorsod útját követi, és hagyja hogy életutad beteljesedjen. Számára már nincs jó vagy rossz, nincs csúnya és szép, nincs okos és buta, a fény nem kategorizál, nem minősít, csak létezik, van és engedi az eseményeket megtörténni a maguk természetes rendjében. Nem avatkozik be szükségtelenül, viszont minden olyan én-részednek teret enged a színpadon, akinek természetes helye van éppen ott. A fénytől beragyogott én-részed magától megy fel a színpadra, nincs szüksége rendezői utasításra, és könnyedén megéli a szerepét a Forrás fényben fürödve.
Szeretettel:
Zoli"
Aktuális:
Önismereti és párkapcsolati egyéni konzultációk és terápia segítségével tudok érted tenni, ha mélyebb és átfogóbb képet szeretnél kapni önmagadról és kapcsolódásaidról. Önmagad megismerésére fordított idő mindig a legjobb befektetés az életben!
Előadásaimról, csoportos programjaimról, zarándoklatokról, önfejlesztő és párkapcsolati tréningekről, szabadidős programlehetőségekről az Egy Hullámhosszon tudatos közösséggel itt tudsz tájékozódni:
Először is azt kívánom, minden, amit itt olvasol, váljék a javadra, és/vagy valakinek, aki hozzád közel áll!
A minap egy kedves barátom megkérdezte, hogy olvasom-e valahol, amiket kiírok a posztjaimban. A válaszom igen, az életből olvasom. Érzékenyen figyelem az embereket, és látom, milyen rutinok, minták, energiák mozgatják őket. Nyilván, az elmúlt néhány ezer évben már más is papírra vetette ezeket a megfigyeléseket, nem kétséges, hiszen Platón óta tudjuk, nincs semmi új nap alatt, nem tanulunk soha újat, csak képessé válunk újra látni.
Bátran kijelenthetem megfigyeléseim alapján, hogy a ma élő nyugati ember konfliktusainak döntő többségének gyökere a kibillent önértékeléséből fakad. Akár munkahely, akár család, párkapcsolat, egészség, közösség és önmegvalósítás, a nyomorult élethelyzetek majd egytől-egyig az alacsony, vagy túlfokozott önbecsülésből erednek. Nem ismeri az egyensúlyt a mai modern ember, és nem tanítja szinte senki erre. Nyilván az olyanok, mint én, üde színfoltot jelentünk, mert segítünk a középpontba visszatérni, aki igényli, annak.
Ahhoz, hogy tisztán lásd, miről írok, mikor kibillent önbecsülésről beszélek, szorgos figyelemmel elkezdtem összegyűjteni a tipikus példákat és mintákat, amik 100%-ban soha nem passzosak egy emberre, ám ha magadra ismersz akár egy akár több sémában is, legalább tudod, mi az a belső működés, amiben időd egy részében tartózkodsz. Ha ráismersz önmagadra, legalább tudod, hova fordulj segítségért, ha szükséges. Ha meg ráismersz valakire a környezetedben, bátran juttasd csak el hozzá írásomat, lehet, pont rám van szüksége, mert megérett a változásra.
Fontos megemlítenem egy különleges tanítást, ami segít lekapcsolódni a zavaros és kibillent önértékelési sémákról. Először is nem a Te hibád! Személyiséged részévé válik az önmagadhoz való hozzáállás még akkor, amikor csodálkozó gyermekként tekintesz a világra pinduri babaként, és kisgyermekként. A családi és társadalmi behatások, illetve a hozott anyag hatására formálódsz ilyenné. A felelősséged ott kezdődik, amikor felismered, milyen kibillenések vannak benned, akkor cselekszel-e, és helyére rakod a dolgokat felnőttként, vagy tovább éled amit megtanultál kicsi korodban. Hozhatsz ilyen, és olyan döntést is, nyilván más lesz a végeredmény.
Ha az egyensúly helyreállítása mellett döntesz, az élet körülötted kiegyensúlyozódik, teremtéseidből öröm és derű fakad, jellemzően megváltozik minden körülötted, hiszen egy stabil belső önazonosulásra nem is jöhet más válasz az élettől, mint stabilitás mind az összes életterületeden.
Az önelfogadás, és önbecsülés témakörében most a fókusz a párkapcsolati és közösségi életterületre irányul.
Mindig a legfelső az új, és a képek alatt találod sorban a többi mintát:
Bálványimádó
Totális fanatizmus, rendkívül leszűkült és korlátolt mozgástérben. Jellemzően kisgyermekként komoly értékvesztésen átesett emberek hajlamosak ilyen életet élni. Apuci és anyuci elfelejtette megdicsérni, helyette módszeresen, minden nap mantrázták neki, hogy mekkora senki, és nulla. Gyermekként és tiniként csak lézeng a világban, majd kapcsolódik késő tini korban jellemzően egy „erőhöz” ami onnantól meghatározza az életét. (Szekta, vallási/politikai szélsőséges csoport, zenekar, banda, stb.)
Mivel önmagában nem talál értéket, azt a kiutat találja az egyén, hogy rákapcsolódik egy túlfokozott önbecsülésű emberre, és őt bálványozza, imádja, aki szép nyájat gyűjt maga köré ilyen emberekből. Nem tesz mást, mint a saját értéktelenség tudata helyett beemel kintről egy vélt magas minőséget, amivel aztán azonosítja magát. Ám ez az azonosítást ne úgy értsd, hogy a részévé válik, hanem szimbiotikus kapcsolódást láss, ahol a bálvány értékei egyfajta menedéket biztosítanak, oázist.
A rajongó lételeme a bálványozott személy közelsége, hogy minden nap megkapja a megfelelő megerősítést és energiát. Másolja a mester stílusát, öltözékét, szavait, gondolatait, mindent. Nagyon szoros, állandó impulzusokat igénylő kapcsolódás, ám ez mindkét fél számára komfortos.
Jellemző érzelmei: Ami az adott térben megjelenik, arra rákapcsolódik. Amit a vezér diktál. Kiegyensúlyozott, hiszen stabilan függ a bálványától, és annak minden rezdülését másolja. Rosszul akkor van, ha lekapcsolódik a bálványról, de ez nagyon ritkán fordul elő.
Gondolatai: csak a bálvány (rendszer) körül forognak, miként tud hű követő lenni.
Kiút van-e ebből, hogy visszataláljon önmagához egy ilyen ember? Akkor, ha kikerül a bálvány köréből (meghal a bálvány, vagy száműzik őt). Ekkor olyan krízis következik be, ami a teljes értéktelenség és totális megsemmisülés pillanatnyi megélését adja. Ha ott, ebben a krízisben észreveszi, hogy önmagát más emberrel azonosítja, akkor lehet, nem lesz öngyilkos, vagy nem kapcsolódik át egy másik bálványra. Ez az egy életpillanat alkalmas csupán arra, hogy visszataláljon önmagához egy ilyen ember, persze segítséggel…
Önmagát túlfokozó
Önmaga nagyszerűségét folyton hangoztató ember, aki jellemzően valamilyen vezető, guru, mester szerepet vesz fel, és így tetszeleg önmaga és a világ előtt. Ő tényleg azt gondolja magáról, hogy tökéletes. Neki nincsenek hibái és árnyoldala, ha materialista, akkor mindent tud erről a világról, ha spirituális, akkor már rég megvilágosodott. És mindent tud, ez fontos, semmi újat nem tudsz mondani neki. Ez nem csak egy maszk, és elfojtja a szorongásait, ő valóban meg van győződve a tökéletességéről.
Negatív tükröt kineveti hangosan, és természetesen többet nem lehet a közelében ilyen ember. Nem nyom le senkit maga körül, aki nem ismeri őt el, kitolja a környezetéből, és csak az marad mellette, aki látja az ő nagyszerűségét. Magát hűséges követőkkel veszi körül, akik lesik minden bölcsességét, és függenek tőle. Oka, hogy minél többen kapjanak az ő erejéből, fényéből, és táplálja a nyájat „szeretetével”, „gondoskodásával”.
Uralkodó érzelmei és tulajdonságai: Magabiztosság, fölényesség, manipulatív, dominancia, és minden erény birtoklója
Gondolatai között valami nagy kudarcélménykor ritkán, nagyon ritkán felvillan, hogy esetleg valamit elrontott, de aztán talál magának egy körülményt, vagy egy személyt, amit/akit meg lehet tenni felelősnek, így visszatér gyorsan a tökéletesség illúziójába.
Kiút van-e a középpont felé? Egyáltalán nem szükséges. Ezek az emberek boldogok így, és másokat sem bántanak, hiszen csak olyanok vannak körülöttük a nyájban, akik igénylik egy erős ember illúzióját, akit bálványozhatnak. Természetes része az ilyen ember a modern társadalomnak.
Álomkórban
Társadalmi vagy vallási uniformizálás eredménye, építeni a munkaerőpiac/vallási gyülekezet szereplőinek egy olyan önértékelési maszkot, ami magas teljesítményt/elköteleződést hoz ki az emberből, ami a cég/vallás érdekeit támogatja. A maszkot hordó ember jellemzően abban a téveszmében él, hogy fontos láncszem, értékes szereplője a rendszernek és társadalomnak/vallásnak. Amíg ezt a látszatot fent tudja tartani a vezető, addig hasznos tagja (rabszolgája) a gazdasági/vallási gépezetnek az egyén. Erősen függőségi viszonyról beszélünk, kölcsönös függésről. Amíg az egyén az értékét a rá szabott szabályokkal és erényekkel azonosítja, addig mennek „rendben” a dolgok.
Úgy jellemezném ezeket az embereket, hogy kábult álomban, mint egy zombi sereg élik a mindennapokat. Értékeik közül pontosan meg van határozva, mire kapcsolódjanak, és ezt remekül meg is teszik. A családban és közösségben is erre az értékességre fókuszálva élnek. Megtanultak robotszerűen, kiszámítható életet élni, ahol a krízisekre is pontos forgatókönyv van, hiszen a konfliktusok is előre meghatározottak, kiszámíthatóak.
Az önismeret kimerül a sikerhez/elköteleződéshez (társadalmi/vallási normák alapján meghatározott) vezető lépések elsajátításában, és annak gyakorlásában. Értékesség ettől függ, hogy ezeknek a külső kritériumoknak hogyan felel meg. (Pénz mennyisége, autó, ház, munkahely, nyaralás, munkahelyi/gyülekezeti pozíció, vallásgyakorlás, szertartások, stb.). Amíg megfelel, az élet kiegyensúlyozott. Ha nem, motivációs trénerhez/vallási vezetőhöz rohan, és pontos lépések mentén építi újra fel a szükséges maszkot.
Uralkodó érzelmei és tulajdonságai: Okos, intellektuális, fanatizált, kiszámítható. Kifelé magabiztos, erős, stabil, befelé elemző, kétkedő, bizonytalan, merev. Cinikus és elutasító minden társadalmi/vallási normától eltérő dologgal szemben, megveti, aki nem a szabályok szerint él, és nem passzírozza be magát a rendszerbe.
Uralkodó gondolatai: Jó vagyok, sikeres vagyok, erős vagyok, odaadó vagyok, hű vagyok, és ezek tükörképe az élethelyzettől függően.
Olyan az ő életük, mintha egy tűzhányó peremével azonosítanánk önmagunkat. Minden a legnagyobb rendben van, tartom a lávatömeget, ha kicsit kibuggyan, lereagálom, mindent kézben tartok. Aztán egyszer csak BUMM, mindent elsöpörve tör felszínre a sok elfojtott érzelem, hazugság, önbecsapás gigantikus láva-, füst-, koromkitörés formájában.
Betegségei megrázóak, a semmiből jönnek látszólag, hiszen az apró jeleket lereagálta (savcsökkentő, koleszterin- és vérnyomáscsökkentő, stb.). Nagyrészt halálosak, vagy maradandó károsodást okoznak, hiszen a sok elfojtás egyszerre tör felszínre...
Van-e kiút ebből a mintából? Ha túléli az összeomlást, akkor van kiút. Az összeomlás előtt ritkán ébred, hiszen olyan segítőhöz fordul, aki ezt a maszkot folyton újraépíti rajta, hogy megfeleljen a kritériumoknak. Addig tákolgatja, míg úgy tűnik, rendben van. Egy kis gyógyszer, egy kis tréning, lelki segély, és pipa, minden újra rendben. Ha viszont összeomlik, és túléli, a lélek ki tud tekinteni a vastag máz mögül, eljöhet az ideje a valódi segítésnek és kiútnak is…
Mártír, önsajnáló alkat
Ehhez a mintához kapcsolódó ember rutinja, hogy nálánál rendszeresen erősebb, stabilabb, kiegyensúlyozottabb szereplőket hív be az életébe. A kapcsolódás első időszakában befogadó, rajongó, elragadó, alkalmazkodó. Elemi vágya, hogy önmaga kicsinységét kompenzálva lássa egy külső értékben (ember), természetesen mindezt tudattalanul, ösztönösen. Később zavarni kezdi a különbözőség, és megjelenik az értéktelenség nyomorult érzelemvilága, ami nem arra ösztökéli, hogy önmagát rendbe tegye, hanem ellenállhatatlan kényszert érez, hogy a másik önbecsülését lerombolja a saját szintjére. Ismétlem, ez a cselekvéssor nem tudatos, hanem ösztönös! Ez fontos információ!
Ehhez a mintához kapcsolódó ember rendszerint mártír életet él. A minta kiteljesedésekor panaszkodik, nyög, minden nehéz, mindenki ellene van, és senki nem érti. A párja őt lenyomja, ez a valósága, holott pont ő hozza létre a kapcsolatában ezt az alacsony rezgésű fájdalomteret, ahol a párja is csak süllyed bele önkéntelenül a nyomorgásba, amíg meg nem unja, és ki (le) nem lép. Akkor aztán jöhet az igazi, elhagyott és kidobott mártírszerep. Rendszeresen igényli 1, vagy több ember figyelmét a panaszkodáshoz.
Uralkodó érzelmei és tulajdonságai a kiteljesedés szakaszban drámai önsajnálat, mások hibáztatása, gyakori igény a magányra, zárt, egyre mélyebb elzárkózás, amivel szépen tolja el magától az embereket, akik figyelnének rá.
Uralkodó gondolatai: Engem nem ért meg, olyan okosnak képzeli magát, nincs is olyan férfi/nő aki megértene, stb.
Betegségei idővel krónikussá válnak, ám nem halálosak. Olyanok, hogy hosszú ideig lehessen nyögni súlyuk alatt, és lehetőleg sokat panaszkodhasson miattuk.
Kiút ebből a mintából, önértékelési kibillenésből van-e? Nyilván van, ám azt látni kell az ilyen emberről, hogy egyfajta konok ragaszkodás lesz úrrá évek hosszú során a keserves mártír szerephez, a betegségek sem kijózanítóak, és a párkapcsolati krízisek sem, mert minden ilyen konfliktus ezt az én-részt erősíti. Így az ébredés pillanata egy olyan élethelyzetben jöhet el, amikor éppen valami örömteli dologra kapcsolódik, akkor megláthatja magában azt a „démont”, aki a hétköznapjait irányíthatja. Ilyenkor tudok segíteni…
Tombolva pusztító
Talán társadalmunk legtorzabb teremtése az ember, aki agresszióval és jellemzően bántalmazással leplezi mérhetetlen kissebbségi komplexusát. Önmagában folyton üldöz egy illúziót, ahol ő hatalmas, erős, grandiózus kolosszus, a világok irányítója, és eme képhez állandó félelemben tartás, elnyomás, üvöltés, káromkodás és fizikai erőszak passzos. Látszathatalmát és illúzióját, hogy ő erős, semmi mással nem tudja fenntartani, mint erőszakkal. Ők azok az emberek, akiket kívülről is bunkónak és kegyetlennek látunk, nem is rejtik véka alá, hiszen azt gondolják, ettől erősek.
Uralkodó érzelmei kifelé a megvetés, lekicsinylés, agresszió, harag, gyűlölet, és befelé egy örökös kényszeres megfelelés ennek a képnek, nehogy meglássák, milyen csöpp, kicsi és szerencsétlen. Retteg, belül retteg, hogy egyszer valaki átlát az álarcán, és lebukik, milyen szánalmasan gyenge ő.
Uralkodó gondolatait nem írom le, mert nyomdafestéket nem tűrő becsmérlések sorozata mind a világra, mind önmaga felé. Állandó belső mantra és kényszer hajtja, hogy fölé kerekedjen másoknak, legyőzze őket, és a torkukra lépjen.
Kialakulása a modern ember azon igényéből fakadt, hogy területeket hódítson, birtokoljon, uralkodjon, másokat irányítson. Ám ezek a tulajdonságok pont az embert az ősi, esszenciális szépségétől szakították el, így kint hatalom született, bent rettegés és nyomorgás. Gondolj csak bele, mennyi háborút köszönhetünk már ennek az embermintának, és bizony ma is komoly szerepe van a hatalmi gépezetben. Döbbenet nem? Belül rettegő, haragvó, gyűlölettel teli, hatalommániás agresszorok, családban, kapcsolatban, munkahelyen, mindenhol…
Betegségei szörnyűek. Pusztítóak, kegyetlenek, amiben meg tud semmisülni szó szerint az egyén.
Kiút lehetséges. Teljes megsemmisüléssel kezdődik. Amikor egy ilyen ember beleroppan egy betegségbe, vagy egyéb életeseménybe, ahol megsemmisítik, és eltűnik a külvilág számára is az erő illúziója. Olyankor van lehetőség megváltozni, de csak lehetőség, mert ez az önbecsülési minta általában a halál beálltáig tartja magát, inkább beledöglik, de nem alkuszik.
Tudok-e segíteni? Akkor, abban a pillanatban, amikor megtörik egy ilyen ember, és még van élet benne. Amikor a porban hever. Olyankor van rá esély.
Bizonytalan és hullámzó alkat:
Szélsőséges hangulatingadozás a legjellemzőbb egy ilyen emberre. Ebben a bipolaritásban tud megjelenni a mélyponton az önbecsülés hiánya. Remek társasági ember, csillog, kacag, öröm vele lenni, és amíg kintről kap megerősítést, hogy szép és értékes, addig tud a hullámhegy tetején egyensúlyozni. Aztán az első csendes, visszacsatolás nélküli időszak, vagy külső bántás, negatív tükör lelöki a saját poklába, ahol kétségbe esve zokog, hogy ő milyen szánalmas és hülye. Súlyosabb esetben akár éveket is tud itt tölteni, amikor környezetében állandósul egy negatív tükör (párkapcsolat, munkahely).
Uralkodó érzelmei közül a legmeghatározóbb az állandó bizonytalanság és elégedetlenkedés önmagával, és ennek kivetítése élete szereplőire a családtól a párkapcsolaton át a munkakörnyezetig. Alig van ruha, ami jól áll, nagy a füle, ronda a bőre, mindig van egy testrész, ami nem megfelelő. Ez az alapállása, amiben rendkívül nagy jelentősége van a fizikai síknak. A hullámhegyen, amikor jól van, akkor ő a legszebb, és túlfokozza az értékeit, hogy lássa mindenki, milyen csodálatos, a hullámvölgyben meg, amikor rosszul van, a sárba tapossa magát, és tükörbe sem tud nézni.
Uralkodó gondolatai is szélsőségesek, mélyponton „nem kellek én senkinek, nem vagyok szerethető, rút vagyok, öreg, nagyseggű, vén, stb. Itt jelentkezik egy gyötrő hiányérzet is, gondoskodásra, figyelemre, hogy valaki segítse ki. A magaslaton ennek tükörképe: kívánatos vagyok, tegye össze a kezét akivel szóba állok, megállok én a saját lábamon, könyörögjenek nekem, hogy pillantást vessek rájuk, stb.
Jellemző rá, hogy önmagától nincs ereje kijönni a hullámvölgyből. Szüksége van külső segítségre, aki szépnek és teljesnek látja még ebben a „leszakadt” állapotában is, folyamatos figyelmet igényel. Ilyenkor újra virágozni kezd, és meg sem áll a hullámhegyig, ahol tényleg ragyog.
Betegségei igazodnak a hangulatingadozásaihoz. A mélyponton fellobbanó gyulladások, ciszták, néha daganatok, a magaslatkor kicsattanó egészség.
Mit tehet egy ilyen ember? Le lehet így élni egy életet, ha nincs igény a változtatásra. Ha van, akkor természetesen van kiút a hullámzó életből egy egyensúlyi helyzetbe. Tapasztalatom szerint a gyökere ennek a mintának az ellenkező nemű szülővel való gyermekkori szeretethiányra vezethető vissza. Szépen, idővel, türelemmel elsimulnak ezek a külső visszacsatolásra szomjazó minták által létrehozott hullámzások, és kialakul egy belső erőre támaszkodó önkép. Ebben tudok segíteni.
Csendesen őrlődő alkat:
Amikor a családi és társadalmi minták hatására egy folyton jelen lévő alul minősítés jellemző rá úgy, hogy erről igazából csak maga az egyén tud, mert nem meri elmondani senkinek. Megjelenésében szikár, jelentéktelen, háttérbe húzódó, megfigyelő alkat, ritkán szól társaságban, szolgalelkű kapcsolatában, folyton önmaga jelentéktelenségére kapcsolódva éli csendesen az életét. Kedves embernek mondjuk, ha találkozunk vele, nem sok vizet zavar.
Jellemző érzelmei önmaga felé szégyen, harag, elfojtott düh, szorongás, kifelé pedig a kedvesség, lágyság, udvariasság, kimértség. Konfliktus helyzetben sokáig tűr, végtelen ideig, aztán amikor kitör belőle a harag, akkor hurrikán erejével pusztít. Ezután jön a lelkiismeret-furdalás, és az önvád.
Uralkodó gondolatai: Hülye vagyok, erre sem vagyok képes, nekem nem sikerül, szánalmas vagyok, inkább meg sem szólalok, nem érdemlem meg.
Alapvetően zárt, bizalmatlan, de nem nyugtalanítóan, hanem észrevétlenül mások számára. Tudsz a közelében lenni, ám be nem enged, hacsak nem vagy passzos a belső világában formálódó vágyaira. Mindig vágyódik, jellemzően egy nyitott és derűs életre, bizalmas kapcsolatra, ahol kinyílhat, és bensőséges teret élhet meg. Remekül látja ezt a boldog életlehetőséget, mert a zárt világának tökéletes tükörképe, így tisztán megjelenik benne. Sokan mondják őket emiatt álmodozónak.
Az önértékelés ilyen formája lassú lefolyású betegségeket hoz létre, általában olyanokat, amik állandóan jelen vannak, lassan emésztik a testet, hosszú évtizedek alatt használják el.
Kiút, ha szükséges: Van, persze. Ha valaki szeretne ebből az önértékelési én-részből kijönni, és másként tekinteni önmagára, lehetséges. Mindig meg lehet változni, türelemmel, gyakorlással, átlépve önmagunkba oda, ahol kivirágzik egy olyan élet, amire mindig vágyott. Ami a legnagyobb gátja a változásnak, hogy ki kell lépni ebből az önsanyargató világból, ami idővel a komfortzónájává vált, ám ez tudatossággal megléphető.
Ha önmagadra ismertél, vagy környezetedben valakire, és vagy neked, vagy ismerősödnek szüksége van egy kiegyensúlyozott önképre, önbecsülésre, szeretettel látlak/látom egyéni foglalkozásomon:
...avagy időnként nem árt, ha benő az a lágy rész ott a fejtetőn...
Évek alatt ragadt rám 9 + 1 fontos rend, amit nem árt helyére tenni az életünkben, ha szeretnénk megélni önmagunkban a harmóniát, nyugalmat, békét, derűt, örömet, és mit nem írok: boldogságot.
Rögtön kezdem az első renddel:
Harmónia a családfán.
Volt szerencsém nem is olyan rég külső szemlélődőként jelen lenni egy 40 éves hölgy családi kapcsolatrendszerének a legközepében, benne a tutiban egy csoportos foglalkozáson. Kicsit pityeregve mesélte, hogy van egy új párja, aki csodálatos pasi, de nem meri bemutatni az anyukájának, mert az anyukája még egy pasiját sem fogadta el, és ezért lett vége minden kapcsolatának. Fél neki bemutatni, mert ő olyan cuki most, meg annyira jó a szex, így inkább titkolja. Ismétlem, külső szemlélődő voltam, így csupán annyi szakmai dolgom volt, hogy a két meglett tenyerembe temettem az arcomat, és én is kicsit pityeregtem a dolgok állása miatt, és hagytam, hogy a tréner vezesse a folyamatot.
Miközben csendesen sírdogáltam, eszembe jutott Csernus doki (aki bizonyára itt már kíméletlen szarkazmussal és vulgaritással falnak szegezte volna a lánykát) egyik régi mondata, a felnőtté válás egyik alapja, a szülőkről való érzelmi leszakadás. Azaz nincs már játszma és drámakör.
Na, itt van. Néztem a pityergő lánykát (40), és azon töprengtem, vajon sosem mondta neki senki, hogy anyukának a véleménye talán 18 felett maximum véleményező, és nem döntő fontosságú? Vajon sose olvasott, hallott, látott olyan példát, ahol emberek a szüleik akaratától független életet élnek?
Aztán a folyamat eljutott a varázskérdésig, miszerint a tréner kellő szeretettel átölelve szavaival, finoman érdeklődött:
Biztosan szükséges édesanyád jóváhagyása a párkapcsolatodat illetően?
Két kezem az égben, remegő izgalom és várakozó csend a levegőben, most a lány átlépi a saját árnyékát, most felnő, kiáll magáért, új élet kezdődik!!!
És nem. A lány a kérdést sem értette, homályos tekintettel nézett a trénerre, és látszott rajta, az ő kis szubjektív univerzumában ez nem alternatíva, fel sem merül, hogy ne az anyuka áldása szentesítse a pasikát.
Akkor jöjjön a konzekvencia:
Anyuka: Anyuka gyermek az én kis világomban, hiszen pinduri aranyos kis cukibéijét (40) kézzel irányítva igazgatja, és ezer szállal függ attól a felemelő érzéstől, hogy irányít, kézben tart, ő a főnök. Nem nőtt fel! Ő sem. 60 pluszosan teljes gyermeki létben él, hiszen érzelmileg nem szakadt el gyermekétől, és függőségben tartja. Apropó az érzelmi leszakadás nem azt jelenti, hogy nincsenek érzéseim a másik felé, azok vannak az emberi élet természetességéből kifolyólag. A gyermekemet feltétlenül szeretem, hálás vagyok a létezéséért, és minden jót kívánva neki örömmel engedem útjára megengedve neki, hogy ha segítségre van szüksége, mindig számíthat rám. Érzelmileg érett kapcsolatot tartok fent, ami szabad, kötetlen, derűs, játszma- és drámamentes. Anyuka itt lássuk be, kicsit sem rezeg a feltétlen szeretet hullámhosszán, inkább korlátol, köt, birtokol, kisajátít, manipulál, és a többi nyalánkság.
Hibás ezért? Dehogy hibás, hiszen a másik oldal nagyon passzos hozzá.
Lányka: A kis tündéri, picurka lányka (40) ugyan olyan éretlen kisgyermek, mint anyuka, azaz tökéletes játszótárs. Ott állnak a színpadon, és előttünk, nézők előtt megy a tánc, komédia, dráma, mikor éppen milyen előadás van. Bejön a pasi (nem férfi, hanem pasi), aki szenvedélyes tini szerelemmel öleli magához a lánykát forró csókot lehelve ajkaira, majd kis idő múlva el, sértett dúvadként, kikosarazottként, hiszen anyuka nem adott lepecsételt engedélyt 3 példányban szétosztva a kapcsolat párkapcsolódási jellegét illetően. Lányka sír, anyuka hosszasan szónokol a pasi hiányosságairól, lányka könyörög, majd megint sír, anyuka oszlopként magasodik fölé, majd a lányka szipog, feláll, anyuka kebleire borul, és megköszöni, hogy így vigyáz rá, és óvja az élet viharaitól, és tudja, anyuka csak jót akar.
A lányka hibás? Dehogy hibás, hiszen a másik oldal nagyon passzos hozzá.
Kérded te: - De hogy lehet így élni?
Mondom én: - Így, ez van, és nincs más dolgod, mint elfogadni, mert nekik így „jó”!
Nem mindenki akar ám felnőtt életet élni!
Még néhány példa, és rátérek a felnőtt életrendre a családfa vonatkozásában.
A fiú, aki 35 évesen otthon él, és anyuka mossa a gatyáját, miközben ő a legújabb online stratégiai játékkal bucira veri a haverokat, akik otthon ülnek a jól felszerelt, technikai kütyüktől hemzsegő szobájukban, és anyuka mossa a gatyájukat.
A lány, aki 3 gyereket nevel, és közben naponta hallgatja az anyja tanácsait telefonon háztartást, gyereknevelést, férjjel való bánásmódot, Erzsike betegségeit, politikát, szomszéd kritizálását illetően. Ki az az Erzsike???
A fiú, aki minden este felhívja a szüleit 40 felett, őszülő halántékkal, feszülő csomóval a gyomrában, hogy megkérdezze: Ugye nincs semmi baj apuci? Rossz előérzetem volt.
Ezekkel mi a baj? Semmi, aranyos gyermekéletek. Ha jó annak, aki csinálja, csinálja!
Akkor milyen a felnőtt élet a családfán?
Nincs benne félelem. Tudod, szeretet van és nem félelem, unalomig szajkózott közhely, ám ez van, így van. Ahol félelem, dráma, játszma van, az elengedetlen tér. Ahol pedig ez, ott harmónia van:
Érzelem gazdag: Tele olyan magas minőségű szeretet megélésekkel, mint hála, elfogadás, kölcsönös vagy egyirányú nagyrabecsülés.
Szabad: Elvárás mentes, nincs helye a számonkérésnek, vélemény van és nem ítélet, aggodalom helyett bizalom van, bízunk a másik józanságában, felnőtt felelősség tudatában felmenő és lemenő ágat is beleértve.
Megengedő: A másik önálló felnőtt, kifejlett egyed, azt csinál, azt teremt, azt cselekszik, gondol, érez, amit csak akar a szubjektív világában. Engedtessék meg neki az önállóság, még ha az nem is passzos a saját világrendünkhöz.
Boldog: A jóról beszélünk, örülünk egymás jelenlétének minden különösebb ok nélkül, minden különösebb tett nélkül. Mosollyal teli.
Csendes: Meg nyugodt, meg békés. Olyan felnőtt.
Amikor a nagylányom (15) közli, megy moziba, nincs más dolgom, mint adok neki pénzt, és jó szórakozást kívánok. Amikor sütni akar, megkérdem, kell-e alapanyag, és szabaddá teszem a konyhát. Amikor férfi lesz az életében (mert ő már most NŐ, és egy nő nem pasit, hanem férfit vonz), időnként megkérdezem majd, szüksége van-e megértésre, támogatásra, jó szóra, apai meglátásaimra. Ha nincs, megölelem, és kap egy homlok puszit. Mert bízom benne, mert felelősséggel vagyok azért, hogy szabad legyen, egyedül dönthessen, ha biztos önmagában, és kérdezhessen, ha bizonytalan. Mert kísérem ezen az úton, és nem irányítom, mert tisztelem benne az értékeket és belső erejét, amit azért él meg már most 15 évesen, mert hagyták a szülei kinyílni önmagában.
Boldog és derűs felnőtt családfás életet kívánok mindenkinek, akár passzos számára, amit leírtam, akár legyint rá! Ha ismersz olyan embert, aki benne van a drámáiban a családfáján, és éppen kiemelte belőle az orrát, és szeretne változtatni, ám nem tudja, miként, mond neki, tipegjen el hozzám, van segítség és példa, amiből meríthet.
Második rend - Félelem nélküliség
... avagy jobb, ha felfelé kunkorodik az a szájszéle...
Hoppá!!! Ez meredek lesz, hiszen annyi mindentől szeretünk félni!
A minap megyek a lánykáimért, a nagyobbik ott baktat a járdán a város közepén, persze kiszúrtam, duda, fék, félreállás, bepattan, megyünk tovább a kicsiért… félreállás, beszélgetés és várakozás a zeneiskola előtt, a túl felén az útnak, szabályosan. Eltelik vagy 10 perc, már rég vége az órának, amikor mondom a nagynak, hol a húgod… Hát nem ott áll a zenesuli előtt a túloldalán a 4 sávos útnak, és bámészkodik, vár minket. Ablak le, kiabál, észrevesz, integet, hogy forduljak át a másik oldalra. Nézzük döbbenten a nagylánnyal, minek??? Integetek, hogy menj el a zebráig, és gyere Te át! Nem, bőszen integet, hogy forduljak át a 4 sávon keresztül, át a záróvonalon. Mi meg integetünk, hogy séta kisasszony! Majd látom, hogy jó tinisen fúj egy nagyot, és csóválja a fejét, és elindul végre a zebrához. Ott megáll, és tanakodik távolba nézve. Sehol egy autó még harmadszori körbenézésre sem, majd bátorságot gyűjt, és átjön a mi oldalunkra.
Beül az autóba, és duzzog sértett arccal. Én vigyorgok, és kérdem:
Mi a van kicsi szívecském? Miért e kitüntető duzzogás?
Mert meg akarsz ölni!
Aztán elmesélte visszatérve a múltba: a zenetanár közölte velük, hogy nagyon vigyázzanak a zebrán, ha lehet, inkább ne menjenek át, mert nemrég, egyszer, valamikor elütöttek ott egy anyát a gyerekével. Emiatt ő elhatározta, többet nem megy át a zebrán, mert nem akar meghalni.
Lássuk csak, a drága nevelő testületi barátom, milyen szép példát állított a gyermek elé. Megmutatta, hogy kell félni, félelemmel balesetet teremteni, és a félelemmel teli élettel kapcsolatban remek példát mutatni.
Hibás ezért? Dehogy hibás, úgy éli az életét, ahogy akarja.
Legalább volt alkalmam beszélgetni a lányaimmal a félelemről. Amire hazaértünk, mindenféle jó példán keresztül elmeséltem nekik, hogy amitől félünk, az bekövetkezik. Ha félsz, hogy elütnek, elütnek. Ha félsz, hogy leesik, leesik. Ha félsz, hogy rossz jegyet kapsz, rossz jegyet kapsz. Aztán az adu ász tiniknél: Ha félsz, hogy elhízol, elhízol!
Drága 18 évesnél idősebb barátom, aki ezt most olvasod:
AMITŐL FÉLSZ, AZ BEKÖVETKEZIK!
Ez nem vicc, és nem is új! Ezt mantrázza minden önismereti, motivációs és spiri guru, meg aki egy kicsit is jártas a kvantum fizikában, az is.
Jaj, úgy félek, hogy elkapom az influenzát, pedig még be is oltottak. Elkapod!
Jaj, olyan félelmetes ez a kutya, biztos megharap! Megharap!
Milliónak a 23. hatványa példa van arra, hogy mennyit büntette már magát az ember párkapcsolatban, munkahelyen, szabadidős tevékenység közben a félelmeivel.
Mégis csináljuk.
Nem megy az élet, nyög a nép, szenved, és mégis csinálja!
Fél.
Minél jobban nem megy így az élet, félelemben, annál jobban csinálja!
ŐRÜLET!
Gyermekélet felnőtt gúnyában.
Milyen a felnőtt élet?
Odamegyek a zebrához, és látom magamat, amint biztonsággal áthaladok, nem is kérdés. Amikor találkozok egy kóbor kutyával, kihúzom magam, és határozott léptekkel haladok, ha mégis szemtelenkedik, és meg akarja csípni a bokámat, mert tökös, akkor leüvöltöm a fejecskéjéről a szőrt fejhangon. Hidd el, fejvesztve (szőr vesztve) fog menekülni. Még jobbat mondok, de ez egy későbbi téma, eleve nem teremtek olyan helyzetet, ahol a kutya belém akar kóstolni, mert nem félek.
A felnőtt élet egyik csalhatatlan ismertető jegye, hogy az élet derűs oldalán állok, és a lehetőségeimet és értékeimet látom folyton kapcsolataimban, élet művelésemben, egészségemben.
De jó, látom, hogy jobban van a beteg párom, milyen jó, hogy újra egészséges! Vagy: Istenem segíts kérlek, mert a páromnak gennyedző fülcimpla kórsága van és nagyon rosszul van és olyan beteg!
Különbség: A párod támogató közeget kap az elsőnél, hátráltató félelem közeget a másodiknál.
De jó, munkanélküli vagyok, mennyi lehetőség vár rám, nem győzök válogatni. Vagy: Istenem, legyen már valami munkám, mert éhen halok, és ég a pofám a családom előtt is.
Különbség: Munkahelyed lesz, csodás, a másodiknál meg talán lesz valami melód, ami szar és alig fizetnek.
Most jön a hab a tortán, kifejezetten párkapcsolati életterületen 2 példát választottam, figyelj, mert ezek szép mérőszámai a felnőtt életnek:
Félelem mentes döntés és véleménynyilvánítás.
Valami komfortzónámon kívüli a kapcsolatomban:
gyermekként (bármilyen idősen): kussolok, vagy rikácsolok, vagy bunkó és cinikus vagyok, vagy megsértődöm, vagy féltékenykedek, a félelem arcainak végtelen formáit veszem magamra
felnőttként: Kedvesen leültetem a párom, és elmondom neki, hogy ez most nem fér bele. Félelmek, aggódás és szorongás nélkül, mert mi bajom lehetne? Ha a felső dolgok közül reagál irányomba, az az ő dolga és gyermekélete, ha meg hasonlóan reagál hozzám, az egy felnőtt és derűs párkapcsolat alapállása. Ha én már felnőtt vagyok, felnőttel tudok együtt is élni. Ám előbb nekem kell felnőttként élnem, ha szeretnék felnőtt kapcsolatot!
Ismét:
Előbb nekem kell felnőttként élnem, ha szeretnék felnőtt kapcsolatot!
Félelem mentes befogadás:
Randizni megyek:
gyermekként (bármilyen idősen): Izgulok, agyalok, hogy viselkedjek mert tele vagyok vesztenivalóval, és félelemmel, hogy egyedül maradok, csinos-e a ruhám, jajjjj csak tetszek neki, vagy éppen a tükörképe: ez is egy állat lesz úgyis, mert minden férfi/nő…, lemondom az utolsó pillanatban, vagy éppen maszkot veszek fel, a legjobb arcomat, amivel eladható vagyok, stb.
Felnőttként: Odamegyek, könnyedén csevegek, nyitottan, kíváncsian, hiszen csak nyereségem és örömem van, megismerek egy új embert, aki akár a párom is lehet.
Egy jó gyakorlat:
Figyeld magadat 1 héten át minden áldott pillanatban. Figyeld, hogy mikor cselekszel, gondolkodsz és beszélsz a félelmeidre és hiányaidra kapcsolódva, mikor hozol döntést így, bármilyen döntést az életedben, és mikor ennek tükörképével, a bizalmaddal, a hiteddel, vágyaddal, reményeddel, erőddel, szereteteddel.
Csak figyeld magad egy hétig, nagyon sok tanulsága mellett ráadásul gyakorolhatsz egy kis önfegyelmet, kitartást és fókuszt is, ami megint a felnőtt élet velejárója.
A félelmek nélküli rendje az életnek egész kellemes időtöltést biztosít ebben az emberi létezésben. Hidd el, megéri kipróbálni, hogy aztán kedvet kapj hozzá!
Fura iróniája az életnek, hogy igazából a legjobb példaképek az egészen kis gyermekek, éppen kilépve csecsemőkorból. Nekik még nincs beprogramozva az agyukba, hogy félni illik és kell. Figyeld őket, 2-3 éves korig tanulj Te tőlük, és ne tömd az agyukat a sok nem szabaddal!
Váljék javadra, amit itt olvastál, és ha ismersz olyat a környezetedben, aki félelem nélkül szeretné élni az életét, és segítségre van szüksége, mond neki, hogy nyargaljon el hozzám, van rá mód.
Harmadik rend - Érzelmi kiegyensúlyozottság
… avagy kisimult ábrázattal jobb mindenkinek…
Szepes Mária nem sokkal végső utazása előtt mondta egy interjúban, hogy igazából, ha az éber élet titkát meg kellene fogalmazni a legegyszerűbben, akkor ő azt mondaná, ura vagyok az érzelmeimnek, mintegy bölcs irányítóként élem meg azokat. Nyilván csak az emlékeimből idézek nem szó szerint, ám a lényeg ez volt, hogy önmaga rendelkezik az érzéseivel, nem az érzései rángatják, azaz kiegyensúlyozott.
Ámen, mehet mindenki a dolgára, itt az éber élet titka: tessék az érzéseiteknek urai lenni!
Na, persze ez nem ilyen egyszerű folyamat, hogy ma még egy bipoláris hullámvasút vagyok, holnap meg derűs példája az emberiségnek, hiszen Szepes Mária is tett eleget magáért, amíg megszelídítette saját démonvilágát, ami lássuk be mindnyájunknak van, maximum senki nem tud róla, mert nem meri megmutatni a csibész senkinek, csak otthon a szűk elit (család) kap betekintést.
Nézzük először a szélsőségeket, annak se szeri, se száma kis modern világunkban. A legjobb kuncsaftok, ha el akarunk rettenni, a skizofrénia, vagy a bipoláris depresszió hasonló, másként definiált képviselői. Ők olyan életet választottak maguknak, ahol az érzelmei hullámzásaik szélsőségei a Marianna árok mélységétől egészen a Mount Everest csúcsáig terjednek. Teljes kontroll nélküliségben imádnak, vagy pusztítanak, egyik pillanatban szerelmesen veti magát a lábad elé, a másik pillanatban őrjöngve vádol, ha éppen vele vagy párkapcsolatban.
Hibásak a szélsőségesen bipoláris emberek? Dehogy hibásak, ők ilyen életet választottak, sajnálni sem kell őket, mert az sincs nekik a javukra. Szeretni azt lehet bátran, kellő bölcsességgel, hajrá!
De vajon átlag, normális embernek is lehetnek úgy szélsőséges hangulat ingadozásai, hogy ne kapja meg rögtön a zárójelentést az intézetben?
Jelentem, igen.
Mindenki kerülhet olyan élethelyzetbe, ahol úgy viselkedik, mint egy elmebeteg. Csak az nem mindegy, hogy ezt megtapasztalva rákap az ízére, mint kutya a csontra, vagy inkább elengedi, és megbocsát magának, hogy másokat nyaggatott a szélsőséges érzelmi viharaival.
Első lépések:
Átlagemberként, úgy, hogy addig normálisnak tartottak azt veszed észre, hogy szélsőséges érzelmi viharaid vannak, ne menj olyan helyre, ahol receptet írnak fel, mert azzal megpecsételted erre az életedre a sorsodat! Kapsz a gyógyszerbizniszipartól sok színes bogyót, és tömheted magadba életed végéig. Először inkább vegyél ki szabit, vonulj el néhány napra fel a hegyekbe, és egymagadban töprengj el azon, mi is történt. Akár egy párkapcsolati, akár egy szülői, akár egy munkahelyi, akármilyen szituáció váltotta ki belőled a szélsőséget, érdemes a szituációt átnézni, mint megijedni magadtól és betegségtudatba rohanni. Javasolom az egyedüllétet, azt meg kifejezetten, hogy kerüld el a baráti/barátnői életviteli, krízist könnyítő tanácsokat, attól már nagyon sok ember végleg kiterült személyiségének oltárán kifilézve, szívében a jó tanácsok tőrével.
Egyedül nézd meg ki a hibás, és tanuld meg egy életre, hogy senki! Mindenki csak azt tette, ami az ő szubjektív világában teremtődött, amire ő képes jelen tudatosságával. Azaz senkit ne okolj, még önmagadat sem érdemes hibáztatni. Ezek után, hogy elfogadtad a sorsszerűséget, fogadd el, hogy ez az életesemény a jelenben kiborít. Ez van. Ha ezen is túl vagy, sétálj sokat az erdőben, nézd a látóhatárt (a legjobb stresszoldó), merengj és töprengj, állj önmagadba bele úgy, hogy a békédre kapcsolódsz. Majd menj haza, tedd meg a szükséges dolgokat, amit a szituáció utóélete megkíván, és őrizd a békédet, mert megtanultad, hogy többé nem borítod fel sem saját, sem mások életét a szélsőséges érzéseiddel.
Ha ismét szétesel, akkor irány egy segítő (receptkönyv nélküli), aki példájával (nem okoskodással) megmutatja, miként tudsz harmóniában maradni.
Milyen a felnőtt élet túllépve a komoly szélsőségeken?
Érzelmekkel teli.
Akkor most mi van?
Attól, hogy kiegyensúlyozott vagy, az nem jelenti azt, hogy nincsenek érzéseid, sőt, gazdagon megéled azokat.
Figyelj! Te éled meg azokat, nem ők rángatnak téged, mintha önálló identitások lennének.
Te veszed kézbe az életedet, és tudatosan válaszolsz az érzelmeiddel a környezetedre. Mert jogodban áll, és szabadságod van hozzá.
Szituk:
Megcsalt a párom:
gyermekéletben (kortól függetlenül): dráma, sírás, mártír élet, panaszkodás fűnek-fának, érzelmi zsarolás, gyerekek bevonása, ön- és más általi sajnálatra kitartó igény, dráma, dráma, dráma
felnőttként: Eleve egy megbeszélt megállapodást szegett meg a másik, ugyanis már előre lefektettétek felnőtt módon a szövetség hűség alapját. Mivel bánt ez, kisírod magadat egyedül, vagy a jelenlétében, és amikor megvolt a tisztulás, jöhet a kapcsolódás újragondolása, ha kell egy hozzá értő segítővel, ha nem, akkor kettesben. Nyugodtan, és békésen.
Baleset éri a gyermekedet, ömlik a vér a kezéből, mert a kést belebökte a tenyerébe:
gyermekéletben (kortól függetlenül): dráma, fejvesztett rohangálás, üvöltözés, sokk, emiatt a gyerek is lesokkolódik, mindenki remeg, kapkod, tiszta vér minden, amire nagy nehezen félájult állapotban valami ronggyal elköti a „kiegyensúlyozott” szülő a sebet
felnőttként: csukló elszorít, tenyérbe valami kéznél lévő rongy vagy zokni nyomónak, szülő és gyermek csendben kötszert talál, beköti, autóba ül, és elmegy az ügyeletre. Minden a legnagyobb rendben, az élet megy tovább…
Nem más, hanem én döntök az érzelmeimről. Lehet, másodpercekre, vagy percekre is szitutól függően elborul az agyam, ám kifejlesztem magamban a képességet mielőbb az egyensúlyomba visszatérni, ahonnan a bölcsességem útján tudok cselekedni.
Csóválod a fejed, hogy ez lehetetlen?
Neked.
Nekem meg a valóság, és történelem. Próbáld csak ki, gyere el egy programomra, ahol főzök, és közelíts fémvillával a teflon edényemhez. Ha meglátom, erőteljes férfi orgánummal rád ripakodok, ettől megáll a kezed felelőtlen mozgása, majd már halkan közlöm, hogy az életeddel játszol, ha belenyúlsz a teflon edénybe fémvillával. Ha meg lecsúszok a pillanatról, és felkarcolod, ezt 5 másodperc erejéig tanító jelleggel a szemedre hányom, majd megbocsátok neked és magamnak, ezek után pedig teszem tovább a dolgomat, mert az élet megy tovább!
Konfliktusok mindig vannak!
Ám az már nem mindegy, milyen hosszú krízis követi a konfliktust. Ez már csak rajtunk és az érzelmeinken múlik, hogy meddig tartjuk fent a krízis lehúzó állapotát. Csak rajtunk múlik!!!
Minden másodpercben dönthetsz, milyen érzésekkel kapcsolódsz a környezetedhez. Egyik érzés sem jó, vagy rossz, mindegyiknek helye van az életünkben, ám eldöntheted mikor és hol éled meg.
Gyakorolj, és gyakorolj, és figyelj, tapasztalj, légy tudatos! Ezen múlik!
Én sem csináltam másként, szorgalommal és felelősséggel változtam meg, amikor egyszer hallottam Szepes Máriától, hogy az érzéseinknek lehetünk irányítói, méltó urai.
Egyébként itt a végén hozzáteszem:
Normális a mai modern embernél, hogy ennyire hullámzó a kedélyállapota. Csak néz körül, senkinek nem érdeke a világ politikai és gazdasági elitjében, hogy Te jól légy, meg kiegyensúlyozott. Ezért évszázadok óta mindent meg is tesznek, hogy két lábon járó bizonytalanság légy, aki félelmei és kétségei miatt remek termelő egység. Hamvas Béla erről nálamnál sokkal körültekintőbben megemlékezett, olvass utána!
Hajrá, váljék javadra, amit itt írtam, és ha dolgod van neked, vagy a környezetedben bárki fontos embernek ezzel kapcsolatban önmagával, poroszkáljatok át hozzám, teszünk együtt értetek.
Negyedik rend - Értékesen
… avagy különleges élmény tükörbe nézni…
Tudod kik a legjobb példaképek ezen a területen? Mert ugye a példaképet érdemes követni, akik a hétköznapi életükben mutatnak példát…
Önbecsülésben a legjobb példák a molett csajok. Tudod, az a típus, amelyik ha megy az utcán, felemelt fejjel, vigyorogva, hangosan magyarázva valamit a telefonján a barátnőjének arról, hogy ne nyafogjon, hanem húzza ki magát, mert ő így is szerethető, és kapja be a mazsolát az a bika, aki nem értékeli!
Imádom ezeket a csajokat, akik a trendi gizdaságra magasan tojva esznek nagyokat, két kézzel habzsolják az életet, a tükörben őrült dögösnek látják magukat, tesznek az előítéletekre és a piperkőc kritikákra, amikor meg szükség van rájuk, mély bölcsességgel és szeretettel ölelik magukhoz az esendőket.
Persze csupán példaképnek ajánlom őket, hiszen nem lehetsz olyan, mint ők, hiszen Te más vagy, lehet éppen egy 195 cm magas szakállas férfi, vagy egy vékony lány, aki alkatilag ilyen. Nem is a külső, vagy a személyiség a lényeg, hanem a hozzáállás, ahogy önmagukat szeretik, ezt érdemes példaként beemelni az életedbe. Mert ha holnap valami nagy varázslat hatására egy ilyen molett csaj gizda lesz, és férfi, és alacsony, és kopasz, akkor úgy szeretné magát, mert ereje van hozzá!
Mert az értékesség nem külső tulajdonság, és nem belső személyiség függő!
Az értékesség – ahogy azt írtam nemrégen egy blogomban – alapállása az embernek, és ahány ember, annyi féle értékességi csomagként jelenünk meg itt a földi élettérben. Nincs értéktelen ember, csak aki annak tartja magát. Mindenki különleges csomag, amiben van egy rakás paraméter, adottság, minta, kód, ám ezek önmagukban nem jók vagy rosszak, hanem vannak, egyedi varázslatot biztosítva az egyénnek.
Tehát:
Értékes vagy, ez a kiinduló pont, így születsz meg!
Ezek a molett csajok így is halnak meg, mert nem feledik az induló állást, és végigrepülik önfeledten ezt az életnek nevezett csodát.
Hát azt a drága embert meg mi leli, aki önmagát elkezdi értéktelenségbe gyömöszölni, egy apró kofferba szűkülni a tágas önbizalom térből, és addig passzírozza befelé magát, míg végül egy fosnak érzi az életét már minden életpillanatában? Belenéz a tükörbe, és szembe… magát.
Persze, tudjuk, a szülők, a társadalom, és minden csúnya és rossz alak, aki megszidta hibás, csak ő nem, ő szegény ártatlan…
Na, ettől a hitrendszertől kanyarodjunk el egy felnőttebb világba, ahol van felelőssége az egyénnek is.
A felelősség tudod hol kezdődik az értékesség kapcsán? Amikor lefüleled, hogy önmagadat nem tartod értékesnek. Ettől a pillanattól fogva soha többé nem mutogathatsz másra.
És jönnek a „DE”-k:
De anyám mindig csak szidott, ő a hibás!
Az a múlt, ez van, anyád csak azt tette, amire képes volt az akkori tudatosságával.
De a bátyám mindig vert és fitymált.
Az a múlt, ez van, bátyád csak azt tette, amire képes volt az akkori tudatosságával.
De a főnököm állandóan csak a gyengeségeimet vágja a fejemhez!
Ez van, a főnököd csak azt teszi, amire képes a jelenkori tudatosságával.
Hidd el, van még jellemzően 1 millió típuskifogás, hogy milyen nyomorba döntött a múlt és a jelen összefogva ellened. Van olyan ismerősöm, aki 8 éve minden hónapban talál egy ehhez hasonló írást, amivel megerősítheti a felismerését, hogy ő milyen nyomorult, és érték vesztett. Mert az apaképe, meg a vérvonal heted ízileg, és a tanárai, meg a szomszéd, aki zaklatta. Végteleníteni lehet az értéktelenségünk magyarázatának okait, és azok újbóli, rendszeres felfedezésének lehetőségeit. Mindig újra és újra felfedezni az okokat, ám semmit, vagy csak alkalmi látszatmegoldásokat tenni önmagunkért, ez is egy népszerű minta ma, jellemzően spirituális körökben látok ilyet. Elolvas egy írást, megvan az AHA élmény, körbeküldi a bariknak, hogy lássák, mennyire igaz rá az írás, napokig kapja a visszajelzéseket, hogy jé, TÉNYLEG, majd lehet, még elmegy valami oldásra egyszer, ahol jól kibőgi magát, és szép lassan elhal az ügy, visszasüpped a következő impulzusig a régi sémába. Miért? Mert nincs valódi tett, következetes, napi szintű, tudatos és állhatatos változás a hétköznapokban, ami valóban kivezetné az értékesség és a jobb élet felé.
Ez hiba? Dehogy hiba, csak egy minta. Aki így akar élni, joga van hozzá, tegye, ráadásul a legtöbb esetben nem tudják ezek az emberek, hogy nem elég néha piszkálni az ügyet, állhatatosnak szükséges lenni.
De mit tesz egy felnőtt ember, ha lefüleli az értéktelenségét?
Feltár, megkeresi a gyökerét a kibillent önértékelésnek. EGYSZER!
Ismétlem: Egyszer! Feltár egyszer, és halad tovább! Ez a tudatosság, lép a következő lépcsőre!
Majd állhatatosan hozzálát magát újra építeni, az értékességét felfedezni, és a valóságába beültetni. Visszanyúl a gyökereihez, szellemi, érzelmi és testi eredőjéhez, ahonnan indult. És gyakorol, minden nap, minden áldott nap önfegyelemmel, szeretettel, kitartóan, fókuszálva, míg már magától nem lesz értetődő, hogy ő értékes és különleges.
Na, az ilyen ember egyszer csak ott megy előtted az utcán, és hallod, hogy éppen a barátjának mondja:
Értékes vagy, hidd el drága testvérem, különleges kincs. Lásd meg önmagadban, és hidd el, az életed kivirul.
Majd látod vidáman távolodni, miközben csak úgy natúr örül az életének, mindenféle különösebb ok nélkül.
Mert felnőtt, és tisztában van az erősségeivel és gyengeségeivel, azaz az értékeivel.
Hajrá, drága barátom, lehet tenni magadért, ha most ülsz leforrázva, és az értéktelenségedre kapcsolódva. Kezd csak el rendbe tenni magadat, mert más nem fogja helyetted, márpedig önmagunk értékességére kapcsolódva minden életterület kivirágzik!
Ötödik rend – felelősséggel
… avagy mutogatni nem ér…
Most, hogy már látjuk magunkat rendben a családfán, félelmek nélkül tesszük a dolgunkat, kiegyensúlyozottak, és értékesek vagyunk jöhet a nagy mumus: a felelősség
Amikor kiejtem a „saját felelősség” kifejezést a számon, általában riadt vadként spriccel szét a nép mindenfelé, amerre lát, tisztelet a kivételnek, azoknak a csodálatos tudatos embereknek, akikkel rendszeresen találkozom a programokon.
Valamiért a modern ember, lehet kényelemből, lehet, a borzasztó nagy önzéséből kifolyólag retteg vállalni életében történt eseményekért a felelősséget. Baj ez? Nem, ilyenek vagyunk, erre kondicionál minket a társadalom, amíg fel nem ébredünk ebből a programozott életből, egyszerűen ez a mintánk és kódunk, hogy mindig más a hibás, mi meg szerencsétlen áldozatai vagyunk a körülményeknek, és mások tetteinek.
Nincs pénzem, mert a főnököm nem emel fizetést, megcsalt a pasim, az a rohadék, én meg szegény szerencsétlen, anyám folyton oktat, pedig már 30 éves vagyok, beteg a tüdőm, mert a légszennyezettség… annyi mindent, és mindenkit tudunk okolni a problémáinkért, hogy fel sem tűnik közben a jelenlétünk a helyzetekben, mert mindig másra figyelünk kint.
Amikor jön hozzám valaki egyéni foglalkozásra, az egyik legfontosabb fókuszom, hogy azt figyelem, vállalja-e a felelősséget az életéért, vagy mutogat, és hibáztat mindenért mindenkit. Utóbbi esetben gyorsan elköszönünk egymástól, feleslegesen raboljuk a drága időnket. Aki másokat okol az életében megtörtént eseményekért, ahhoz is van passzos közeg, lehet odamenni nyafogni, itt nálam ennek nincs helye.
Sőt!!!
Ezt tartom a tudatosság nullponti helyzetének, amikor valaki felismeri, minden vele megtörtént életeseményt ő hozott létre, és vállalja a felelősséget érte.
Nézzük csak, e mögött a merész kijelentés mögött mi is van?
Kezdetben megkapjuk a társadalmi kódot gyermekként, hogy mindenki hibás, én meg áldozat. Ez globális minta, nem nagyon tudja elkerülni az ember lánya/fia, hiszen modern világunk erre az alapnézetre van kódolva.
Munkahelyeken, ha valami rosszul sül el, melyik az a főnök, aki berobog a heti meetingre, és kéz feltartva lelkesen ecseteli, hogy ő mennyire elszúrt valamit, és vállalja a felelősséget. Ilyen ember 1 a millió között. Inkább sunnyog, a piac lassulása a hibás, a versenytársak különleges ajánlatai, a társosztályok alkalmatlansága, ám amikor már egyikre sem lehet kenni, és sarokba van szorítva a „vezető”, akkor a saját csapatában talál bűnbakot, akit aztán máglyára lehet vetni, ám ő semmiért nem hibás. Ugye? Ismerős?
Párkapcsolatban jellemzően, amikor megcsal a párunk, és ez kiderül, higgadtan leülünk vele, és kedves szeretettel megkérdezzük, miért volt szükséged más ölelésére, mit tehetnék a kapcsolatért, hogy ne nézz ki belőle drágám, mit változtassak, mi az, amivel elégedetlen vagy? Ugye? Így szoktuk?
Á, dehogy, anélkül, hogy eltöprengenénk a valódi mélységi okokon, vörös fejjel, kisírt szemmel, tajtékozva követeljük a párunk vérét, és megszégyenülten mutogatunk rá őrült vádaskodással, hogy mekkora utolsó tróger/kurva, mi meg szegény szerencsétlen ártatlan szenvedő…
A modern világ az egészségedhez is így áll hozzá, ezért is nem tud gyógyulást adni, csak kezel, és rábízza a véletlenre, hogy mi lesz veled. Az ok soha nem benned van a betegségeidre, hanem külső, valami vagy valaki hibás. Fertőzés, sugárzás, örökletes (apád/anyád a hibás), cigaretta, alkohol, mindenki felelős, mert magas vérnyomásod van, csak Te nem. Te szegény ártatlan szenvedő vagy, aki aztán páni félelemmel élhet tovább rettegve a kórságoktól.
A tudatosság 0 ponti helyzete:
Elrontottam valamit, elvállalom a felelősséget. Tudom, lehet, kirúgnak, de ez normális, mert aki már tudatos, nem fog dolgozni egy olyan közegben, ahol mindenki másra mutogat. Lehet továbbállni, bátran, még ha az átmeneti kényelmetlenséggel is jár, a végén úgyis minden nagyszerűen alakul!
Megcsalt a párom? Hoppá, ez egy jel, hogy valamit vagy rendbe kell tenni a hozzáállásomban, mert ez az ember máshol keres szeretetet, vagy éppen ez egy jel, hogy más a fogalmunk a hűségről, ideje átbeszélni, vagy egyszerűen lejárt az időnk, és ideje megölelni, és elköszönni tőle. Hibáztatni egyik esetben sem ildomos, mert az a saját dolgaimról veszi el a figyelmet.
Beteg vagyok? Én teremtettem a betegséget a félelmeimmel, önmagamhoz és környezetemhez való hozzá állásommal, bevonzottam egy balesetet, vagy szervi elváltozást, mert az univerzum figyelmeztetni szeretne, hogy változzak.
Drága olvasó, aki most felháborodik, és rettenetesen ellenáll, de még mindig olvas, jelzem itt dolog van, változtatni való, mert feszült lettél, és károg az elméd, hogy én egy barom vagyok! Két lehetőséged van, abbahagyod most az olvasást, és élsz így tovább, ahogy eddig, és megvárod, míg az élet ismét beleállít ebbe a tükörbe, mert fog; vagy változol.
Drága olvasó, aki hevesen bólogat, és ezer példád van neked is e témakörben köszöntelek a felnőtt életben, és mutass példát minél több embernek felelősség vállalás terén!
Hatodik rend – elengedve
…avagy a legfőbb halálok, neved: neheztelés …
Van egy csodálatos barátom, aki gyermekekkel foglalkozik, egész kicsikkel, oviban, ő szokott időnként mesélni elképesztő sztorikat. A bölcsességét, és életszeretetét ott trenírozza, ahol annak a legjobb tere van, 3-5 éves gyerekekkel, akikben még minden hozott tudás fellelhető. Mesélek is róla, milyenek a bölcsek, amikor még nincsenek modern életre kondicionálva gyermekeink.
(Fura ez a paradox helyzet, hogy megint a gyerekekkel jövök, miközben a felnőttségről írok. De hát sokszor ők sokkal érettebb életet élnek, mint mi…)
Pistikének megtetszik Erzsike kezében lévő játék. Odamegy hozzá, és kedves egyszerűséggel és kíváncsisággal meg kívánja szerezni tőle. Íme, a lehetőségek a teljesség igénye nélkül:
Erzsike Pistike közeledésére odaadja, és mindenki boldog.
Erzsike nem adja oda, és félrevonul. Pistike egy ideig duzzog, majd keres magának más játékot, és mindenki boldog.
Erzsike nem adja oda, mire Pistike kirángatja a kezéből. Erzsike erre továbbáll, keres más játékot, és mindenki boldog.
Erzsike nem adja oda, mire Pistike kirángatja a kezéből. Erzsike bömböl, óvó néni közbelép, etikájának megfelelően rendet vág a konfliktustérben, akár hogy is csinálja, garantáltan 5 perc múlva mindenki boldog.
Tényleg nem folytatom, mert már szerintem magad is rájöttél, hogy mi a lényeg:
A VÉGÉN MINDIG MINDENKI BOLDOG!!! ELENGEDETT!!!
Hogy zajlik ez a „felnőtt” játszótéren? Erzsi és István kapcsolódása esetünkben házastársi, olyan klasszikus modern emberi energiatérben.
Erzsi odaadja Istvánnak, mert fél, és retteg attól, hogy István irgalmatlanul szájon vágja, ha nem adja oda. Még évek múlva is kesereg a barinőknek, hogy István hogyan megalázza.
Erzsi nem adja oda, és félrevonul. István duzzog, sértődik, nyomorog, és magában motyog, hogy milyen önző egy nő Erzsi, mindezt évtizedeken át, míg bele nem hal.
Erzsi nem adja oda, István elveszi tőle 3 válogatott káromkodás kíséretében, és megfenyegetve, hogy tudja már hol a helye! Erzsi kussol, mert fél, majd panaszkodik vég nélkül a barinőknek, hogy milyen egy állat a férje.
Erzsi nem adja oda, István elveszi tőle 3 válogatott káromkodás kíséretében. Erzsi kikéri magának, ügyvédet fogad, és elválik. Pereskedés, anyázás, és ágyfűrészelés, amíg annyira sikerül egymást meggyűlölni, hogy Erzsi kiperli a gyerekláthatás megvonását, és...
A VÉGÉN MINDENKI BOLDOGTALAN!!! BERAGADVA AZOKBA A BORZALMAS EMBEREKBE, AKIK LETTEK!
Valahol 3-4 éves kor után egymást tanítjuk meg generációkon keresztül, hogyan lehet egy boldog élettérből borzasztó szenvedést teremteni. Míg egy kisgyermeknek az esetek döntő többségében nem okoz 5 percnél tovább krízist egy konfliktus, addig felnőttnek csúfolt bohócok milliárdjai neheztelnek, haragudnak, kínozzák egymást, vádaskodnak, ítélkeznek, bántják egymást csak azért, mert a másik másként gondolkodik, tesz, vagy éppen beszél, mint ő maga! Felnőtten radikálisan megváltozik az arány, a túlnyomó többség szorong, dühös, játszmákban fuldoklik – ezt nevezik normális életnek – és egy kis pici része boldog csupán, önmaga egy érettebb és nemesebb részére, a bölcsességre kapcsolódva.
ŐRÜLET!
Van egy kedves kis tesztem, hogy lássam, aki hozzám fordul mennyire elengedetten éli az életét. Egy ártatlan kérdés, amiből aztán kiderül gyorsan, van-e dolog az elengedéssel, avagy nem szükséges komolyabb figyelmet szentelni neki.
Azt kérdem: Mesélj arról az emberről, aki életedben a legjobban megbántott?
Ha tőled még nem kérdeztem – és erre komoly esély van -, akkor töprengj csak el rajta, hogy Te mit válaszolnál?
Mesélj magadnak, hogy most, egy bizonyos idő távlatából milyennek látod azt az embert…
Aztán azon tűnődtem, hogy egyáltalán az emberek tudják mi az elengedett állapot? Nem lehet, hogy azért állunk ilyen nyomorultul összemberiség szinten ezzel a sztorival, mert amire egy gyermek értelmezhető kommunikációs szintre lép, már csak olyan emberektől tanulhat, akiknek fogalmuk sincs erről az elengedés dologról, és csak az a valóságuk, hogy ragaszkodni kell valamihez, amíg hasznot remélek tőle, és amikor kényelmetlen, vagy bántó, akkor meg neheztelni rá egy életen át, és rossz emlékeket cipelni? És így tanuljuk meg 4-5 évesen a mintát, és adjuk tovább felnőtten?
Generációról generációra életeken át, évezredek óta?
Vagy lehet, az eredendő állapotunk nem normális? Az hogy könnyedén megbocsátunk, és 5 percig okoz kellemetlenséget a legfájdalmasabb szitu is? Bolond, akit egyik nap elhagy a párja, és ő megölelve minden jót kíván neki? Bolond, akit kirúgnak a munkahelyéről, és ő megköszönve azt hálásan keres új lehetőséget magának? Bolond az, aki egyszerűen csak kedélyesen szemlél maga körül jót és rosszat egyaránt, és nem vonódik bele különösebben érzelmileg, hanem felelősséggel, kiegyensúlyozottan, félelmek és drámák nélkül, csendesen műveli az életét?
Bizony arra jutottam, hogy ha a globális emberiség szemüvegén keresztül nézem a világot, akkor finoman szólva is szokatlan, sőt gyanús az ilyen ember, de minimum sült bolond, lényegtelen semmiség.
És igazuk van. Tessék haragudni a szomszédra, és fejhangon üvölteni vele, mert egy fél centit átlóg a füvünkre a zsebéből kiesett ruhazsebkendő! Tessék életünk végéig neheztelni anyánkra, mert gyermekként bántalmazó agresszor volt, és lekevert jó néhány fülest! Tessék szapulni azt a mocsok főnököt, mert mást várt el a rohadék, mint amit mi gondoltunk és akartunk! Tessék átkozni a pillanatot, amikor megismertük az ex-párunkat, és neheztelni rá orrvérzésig a szemétkedései miatt!
Tessék NEHEZTELNI!!! Tessék megtanítani a gyermekeknek is, nehogy már azt lássuk, hogy a Pistike az oviban büntetlenül megossza Ödönkével a játékát, ami az övé, és méregdrága volt! Vegye meg Ödönke anyja neki, ha meg csóró a család hozzá, akkor keressen jobb állást az a mihaszna apja, vagy menjen más oviba! Tessék irigykedni, tessék ítélkezni, haragudni, ellenségeskedni, sőt, háborúkat kirobbantani, mert más a vallása, vagy a politikai irányultsága, vagy csak a bőrszíne! Utcára vonulni, és tüntetni, meg hőzöngeni valami ellen! Tessék egy életen át, mindhalálig elégedetlenkedni, elkülönülni, és fogvicsorgatva ragaszkodni mindenhez, ami az enyém illúziója! Tessék!
Én meg leszek bolond mindenki helyett, aki nem szeretne az lenni! Így teremtődik az egyensúly a végletek között. Jelzem, egyik sem jó, vagy rossz, csak véglet.
Bolond leszek, és jó szívvel gondolok minden ex-páromra, akikkel lejárt a közös időnk, vállalom ezt a szerepet, és hálásan emlékezek meg minden volt főnökömről, anyámat szeretem úgy, ahogy van, még ha olykor le is ütötte a fejemről az arcomat kisgyerekként. Leszek én bolond, mert nagyra becsülöm mindazokat, akik régen megbántottak. Bolond, aki odatartja az arcának másik felét is! Ismerős valahonnan? Meg kenyeret dobáló bolond is leszek, és olyan bolond is, aki csak úgy natúr, minden különösebb ok nélkül örül az életnek. Leszek én olyan bolond, hogy azt leírom ide:
Nincs semmi baj azzal sem, hogy ha valaki neheztel, és elengedetlen, és ítélkezik, és másként gondolja, mint én. Ez is ennek az élettérnek a része itt, ezen a Föld nevű bolygón.
Tudod mit!?
Legyünk együtt bolondok, hátha könnyebb úgy ez a játék itt a Föld nevű élőlényen, ha csupán 5 percesek a konfliktusaink, és utána meg tudjuk egymást ölelni!
Próbáld ki!
Hetedik rend – én-résztérkép
…avagy mi ez az őrület bennem…
Amióta az első kinyilatkoztatások megtörténtek (hagyomány iratai) tudja az ember – aki hajlandó önismereti utat járni –, hogy sokféle maszkot hordunk, személyiségünk ezerarcú. Egyszerűen ilyenek vagyunk, mesélek is róla:
Videó fent...
Mit tehetnék hozzá még a videóhoz?
Talán annyit, hogy az én-részeink egyensúlya önmagunkban teremtik meg azt a felnőtt életet, ahol az életterületeinken bőség terem, egészség, béke. Nem egy ördöngösség ezt rendbe tenni, csupán neki kell fogni, időt és energiát befektetni önmagunkba.
Nyolcadik rend – teremtő erőd
…avagy mindent is és semmit is…
Milyen egyszerű dolgom volt az első rendekkel, amik nagyrészt elérhetőek mások tollából is, és már ismerős terepen mozgott, aki olvasta, maximum nem úgy él, elengedve, egyensúlyban, derűben, felelősséggel. Ennél komolyabb kihívás volt az én-részek, és a mostani még egy fokkal mélyebbre figyel az emberi létezésben (emberformán), és egyszerű, hétköznapi szemüvegen át érthetetlen.
Nos, ezt igyekszem világossá tenni, hogy zajlanak a teremtő folyamataink itt, a Föld nevű bolygón…
Két alapvetés:
Test, lélek, szellem hármasában érthető csak amit írok. Itt fejezze is be az, aki materialista, meg intellektuális (elmevilágot túlfokozó), meg nem hajlandó mást elhinni, mint amit korlátolt érzékszerveivel befog, illetve nincs rugalmassága megértésének és világképének tágítására (szkeptikus). Pá, nem neked szól ez az írás.
Van determinált és szabad akarat által létrejött életesemény.
Egy csavarral a másodikkal kezdem, és felmondom videó anyagra, mert így látom jónak:
Ezek után érdemes szólni a videóban is említett lélek és szellemi szintekről. Szellemi szinten érzékelhetjük, hogy a világ sokkal tágasabb, mint azt értelmünkkel felfoghatjuk. A kvantumfizika hajnalán nagy fejvakarás volt, mert kiderült, olyan erők mozgatják az univerzumot, amik az emberi elme számára kreatív befogadó képesség nélkül értelmezhetetlenek, azaz a folyamatok megértéséhez túl szűk az emberi elme felfogó képessége. Pont ezért bármilyen megállapítás egyszerre igaz, és hamis, mert bizonyíték nem létezik a mi tudatossági szintünkön, azaz csak hitrendszerként közelíthetjük meg. Ez a szubjektív világkép, a régi objektív hitrendszer tükörképeként.
Az univerzum működése (szellem) olyan bonyolult rendszer, ami egyenlőre kifog az ember jelen tudatossági felkészültségén. Sejtjük, hogy van valami hatalmas rendező energiatér (Isten, mátrix, kvantum vákuum, pszi mező, stb.), ami információkkal rendezi az univerzum működését. Ám ezek egyszerre determinált rendszerek, és ugyan ennyire alkalmazkodóak is az egyénhez. Mindkettő egyszerre. Nem, nem vagyok bolond, ez van.
A szellemi szint egyenlőre feltérképezés alatt áll immár több ezer éve, megjelenik az ehhez kapcsolódó értelmezés minden hitrendszerben, akár legyen az metafizikai, vagy éppen anyagelvű. Úgy tűnik a jelenben, hogy ez a szellemi energiatér megengedi a teljes és totális szubjektív érzékelést, és végtelen számú hitrendszerrel lehet hozzá kapcsolódni, azaz mindenkinek igaza van. Döbbenet. Ez a legmagasabb rezgésű megengedés.
A lélek és test szintjén már kicsit tisztább a helyzet, mert itt fülön csíphető néhány világos folyamat, ami egyre inkább kijelenthető, hogy bárki használhatja, ha teremteni akar. Kimondható, hogy az életünkben, ha szeretnénk, létrehozhatunk dolgokat. Teremthetünk lakást, autót, párt, boldog életet, sok mindent. Sőt, úgy néz ki, folyamatos teremtő biogépezetek vagyunk, ugyanis a gondolat-érzés-szavak hármasunk állandóan működik, és ennek megfelelő dolgok, események realizálódnak a valóságunkban. Ezekkel teremtünk: gondolat, érzés, szavak, és hogy ezek mekkora erőt és figyelmet kapnak a hétköznapokban.
Mire gondolok?
Egyszer egy idős vállalkozó hölggyel beszélgettem, amikor azt mondta:
„Tudod Zoli, mindig azt hittem, hogy megérzem a bajt, de rájöttem vén fejjel, hogy nem megéreztem, hanem én teremtettem.”
Azaz:
Folyton teremtünk. Ha rosszra, bajra, fájdalomra, szenvedésre gondolunk, így érezzük magunkat, a figyelmünk állandóan a hiányunkra, a pesszimista, kishitű életre szegeződik, akkor az történik meg a szubjektív valóságunkban. Hiányunk lesz, baj történik, elhagynak, megcsalnak, kirúgnak, stb., ki mivel tölti teremtő idejét, milyen intenzitással, annál hamarabb ás fájdalmasabban.
Ám ha ennek tükörképére figyelünk, akkor meg az történik. Millió példám van a saját életemből is, hogy amikor valamihez megváltoztattam a hozzáállásomat, eltelt valamennyi idő, és az új gondolat-érzés-szavak csomag alapján kezdett rendeződni az élet körülöttem. Egészséges lettem betegségek helyett, amikor eldöntöttem, hogy magamat egészségesnek látom. Megtörtént minden különösebb orvosi beavatkozás nélkül, egyszerűen a bennem meglévő egészségtudatosságra kapcsolódva.
Szar a párkapcsolatod? Mert folyton erre figyelsz, ezért szar. Figyelj magadra úgy, hogy te kiváló párkapcsolatban élsz. Minden nap, minden pillanatodban érezd, hogy már megtörtént, függetlenül attól, hogy éppen mi vesz körül. Elkerülhetetlen, hogy megtörténjen. Utólag meg majd elképedsz, hogy működik. Persze, hozzáteszem, komoly hozzáállásbeli váltás szükséges, ami önfegyelmet, hitet, vágyat, koncentrációt és én-rész ugrást kér, azaz sok gyakorlást. Igen, az elején ez nagyon ritkán megy külső segítség nélkül, ezért vagyunk mi, önismereti segítők.
A hozzáállás váltás nagyon úgy tűnik a tapasztalataim alapján, hogy biztosan és hatékonyan átformálja a valóságot körülöttünk.
Mik a korlátaink? Bármit megteremthetünk?
No, ez egy akkora téma, hogy bele sem kezdek. Akivel eljutok oda, hogy már éli a teremtő átformálódását, azzal vesézzük ki ezt a területet.
Bólogatsz, és Te is szeretnéd megtanulni, mert nyitott vagy, és lelkes? Gyere, segítek, ha tényleg hajlandó vagy időt, energiát, figyelmet, kitartást, türelmet beletenni. Vagy élhetsz úgy is, ahogy eddig, nekem úgy is jó. Nézz körül, ha elégedett vagy a jeleneddel, minden rendben, csak így tovább. Ha nem, változz, mert anélkül a valóságod sem fog. Sőt! Ha egyre többet elégedetlenkedsz, egyre nyomorúságosabb dolgok teremnek körülötted. Ez borítékolható…
Kilencedik rend – Minden Egy
…avagy tényleg minden egy…
Amikor az élet legmélyére jutsz, akkor látod meg, hogy minden valóban Egy. Mindennel meglátod a közöset, a hasonlót, a rokonit, az eredeted forrását érzed meg.
Amikor Ramana Maharshi az önvalóról mesét, erről az egyről beszélt...
Jézust ezt az Egyet tanította…
Buddha megvilágosodása az Egy állapota…
A nagy Tao művelése az Egy megélése…
Az ASA szent törvényén járva az Egybe való út bontakozik ki…
Végtelenségig sorolhatnám az Egységünket leíró, tanító ősi kinyilatkozásokat.
A kvantumfizika megmutatta, hogy minden frekvencia, minden rezgés, aminek eredője egy tér, amit kvantum vákuumnak neveztek el. Vagy mondhatom úgy is, hogy Forrás, teremtő, Isten, Mátrix, bárhogy, ahogy tetszik. És ez a tér nem kint van valahol a világűrben, hanem mindenhol, minden ebben van, minden ennek a hatalmas és végtelen halmaznak a része, Te is, az összes szilárd anyaggá összeállt rezgéseddel, és azokkal is, amelyeket csak mérni lehet körülötted, de nem látod. Mert képzeld, ilyened is van.
Minden ebből születik, és ide tér vissza. Ebbe a bölcsőbe, ebbe az EGY nagyba, amiről fogalmunk sincs hogy mi, és gyanítom nem is lesz az elme szintjén, mert megértéséhez nem elég okosnak lenni, hanem bölcsesség szükséges, ami a szív dolga, és nem az agyé.
Nem is szaporítom a szót, mert érteni úgy sem fogod, csak megérezni. Hát érezd az Egyet, erre biztatlak, és nem lesz többé ellenfeled, családi drámád, bunkó főnököd, szemét párkapcsolatod, mert:
"Ki az összes létezőket önnön lelkében szemléli, minden lényben a Lelket látva többé nincs oka félni. Mert ki minden létezőben önnön lelkére rátalál, Az Egységet ismerőhöz hogy érhetne fel gond, homály?"
A mai világban ez olyan kincs, olyan áldás, aminél nagyszerűbbet nehéz elképzelni. Szeretni, tisztelni önmagamat, nagyra becsülni, az összes erényemet, értékemet, erősségemet ismerni és élni, az összes ügyetlenségemmel jóban lenni, elfogadni azokat; egy nemes és kiművelt élet alapállása. Úgy is fogalmazhatnám, hogy helyreállítani az egységet önmagammal, helyreállítani a testi és lelki egészségemet.
Ebből a belső stabilitásból tud aztán kinyílni egy szép párkapcsolat, családi harmónia, barátságok, közösség, olyan világ körülöttem, ami az örömömet, elégedettségemet, derűmet táplálja.
Amikor a világra nézek, ezt látom az emberekben. Nyilván nem mindenki ilyen, de mindenkiben benne van a nagyszerű élet lehetősége. Ezt a lehetőséget látom benned is, aki úgy döntöttél, hogy elolvasod ezeket a sorokat, és megígérhetem, ez nem csak lehetőség benned, hanem egy kibontakozó valóság, már ebben a pillanatban is az, pedig még nem is ismerjük egymást.
Az, hogy teljes valóságod tudjon lenni, abban én nagyon sokat tudok segíteni.
Segítőnek hívom magam, mert az embereket ehhez a belső rendhez, stabilitáshoz segítem a példámmal elsősorban, tapasztalatommal, és tudásommal. Ez az én nagy küldetésem az életemben, tanítani és segíteni jó és derűs életet élni, önmagaddal a legnagyobb harmóniában lenni, amiből aztán kinyílik számtalan lehetőség az életben, párkapcsolat, hivatás, egészség, stb.
Kinek érdemes hozzám fordulni?
Aki nincs jól önmagával, szorong, nyugtalan, alacsony az önbizalma, nincs önértékelése.
Aki nincs jól a párkapcsolatában, boldogtalan.
Aki nem érzi, hogy az útján járna, dolgozik, de nem azt teszi, ami teljességet adna neki, boldogtalan.
Aki egyedüllétben él, és már elfogyott minden indoka ezt az állapotot fenntartani, és végre társat szeretne.
Aki túl sokáig élt abban a tudatban, hogy sérült, beteg, családi és egyéb traumái árnyékában nyomorogva, és végre jól szeretne lenni.
Aki egyszerűen szeretne kiteljesedni, kerek, egész, derűs életet élni.
Ezekben tudok segíteni, hogy alkoss és teremts magadnak egy szép belső és külső világot, ahol megleled a boldogságodat.
Nyilván okkal jutottam el hozzád, okkal olvasol még mindig, valami „véletlen” hozzám küldött. Gyere, tegyünk rendet az életedben, csupán annyit szükséges tenned, hogy egyeztetünk egy időpontot, találkozunk (vagy videokonferencia formájában beszélünk), konzultálunk, és nekivágunk a folyamatodnak. Nyilván, ahány ember, annyi féle út, így a konzultáción fogok javasolni egyéni utat, éppen mire van szükséged.
Részvétel a konzultáción: 10 000 Ft
Időpont egyeztetés a lenti elérhetőségeim egyikén.
Az egészségügyről szóló 1997.évi CLIV.Tv. (Egészségügyi TV.) szerint diagnosztizálást és pszichoterápiát, klinikai szakpszichológus illetve pszichoterapeuta végezhet. Nem rendelkezem pszichoterapeuta, pszichiáter, pszichológus végzettséggel, az általam alkalmazott módszerek kizárólag az önismeretben nyújtanak segítséget, és egészséges pszichéjű egyéneknek szól, nem helyettesíti az orvosi ellátást.
